Isten félreismeri az embert?

Iz 60,1-6 - Kelj föl, ragyogj föl, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted! Mert még sötétség borítja a földet, és homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad. Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez. Hordozd körül tekintetedet és lásd: mind egybegyűlnek és idejönnek hozzád. Fiaid messze távolból érkeznek, s a lányaidat ölükben hozzák. Ennek láttára földerülsz, szíved dobog az örömtől és kitágul. Mert feléd áramlik a tengerek gazdagsága, és ide özönlik a nemzetek kincse. Tevék áradata borít majd el, Midián és Efa dromedárjai. Mind Sábából jönnek; aranyat és tömjént hoznak és az Úr dicsőségét zengik.

Ef 3,2-3a.5-6 - Bizonyára hallottatok Isten kegyelmi adományáról, amelyben a ti javatokra részesültem. Kinyilatkoztatásból ismertem meg a titkot, amelyről korábban nem tudtak az emberek úgy, ahogy most a Lélek a szent apostoloknak és prófétáknak kinyilatkoztatta. Eszerint Jézus Krisztusban a pogányok is társörökösök, tagjai az egy testnek, és részesei az ígéretnek, az evangélium révén.

Mt 2,1-12 - Amikor Heródes király idejében Jézus megszületett a judeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, és tudakolták: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.” Meghallotta ezt Heródes király és megrémült, s vele egész Jeruzsálem. Összehívta a főpapokat és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hol kell születnie a Messiásnak. Azok így válaszoltak: „A júdeai Betlehemben, mert ezt írja a próféta: Te, Betlehem, Júda földje, bizony nem vagy a legkisebb Júda nemzetségei között, mert belőled jő ki a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek.”

Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. Aztán ezzel küldte őket Betlehembe: „Menjetek, tudakozódjatok szorgalmasan a gyermek felől, és ha megtaláljátok, jelentsétek nekem. Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte!” Ők pedig, miután meghallgatták a királyt, elindultak. És lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük járt, míg meg nem állapodott a ház fölött, ahol a Gyermek volt. A csillagot meglátva nagyon megörültek. Bementek a házba, és ott látták a Gyermeket anyjával, Máriával. Földre borulva hódoltak előtte, majd kinyitották kincses zsákjaikat és ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba.

Isten félreismeri az embert? Vagy Isten félreismerhetővé teszi önmagát az ember számára? Talán az ember ismeri félre az Istent? Gyűlölet, félelem, aggódás, kíváncsiság, a jövendölés beteljesülésétől való távolmaradás, elodázása, a világ válasza a megtestesülésre. Mintha azt mondaná az ember: ne még, hagyj még időt nekem magamra, magamnak! Hadd maradjak még gusztustalan, gennyes, beteg, nem kívánatos, hogy sajnálhassam magam!

Ki az ember? Ki az Isten? Hogy fér össze a kettő egy testbe?

De miért az emberben a tiltakozás e kettőssége ellen? Miért vagyunk békétlenek, elégedetlenek addig, míg lázad bennünk a jobbik énünk? Nem volna egyszerűbb jobbnak lenni, könnyedén megengedni magunknak is, hogy a szeretet munkáljon bennünk? Miért, hogy a világ az ellenkezőjére késztet, motivál, sarkall, ösztönöz, predesztinál?

Valljuk meg őszintén: Heródes közülünk való. Nem páratlan egyéniség, ahogy egyetlen vezető sem különb a népénél. Minden vezető, a népéből kerül ki, vagy a népe formálja olyanná, amilyen önmaga. Jézus sem véletlenül teszi fel a kérdést: „Kinek tartanak engem az emberek?” [Mk 8,27] Ugyan így, ez sem mindegy, hogy én kinek tartom Őt?

Minden kritika, vélemény, a véleményezőjét minősíti, önmagáról mond kritikát, véleményt. Hogy kinek látom a másik embert, az azt mutatja meg, hogy én ki vagyok. Milyen vagyok? De, lehetséges az is, hogy olyannak lássak mást, amilyen lenni szeretnék? Ez az a másik énem, amit merni kell felvállalni, merni kell megismerni, és merni kell vele törődnöm. Ez a szeretet, az önmagam szeretete: merem beismerni, hogy változnom kell, hogy jobb lehetek, hogy nem vagyok elég jó még önmagam számára sem. A büszkeségemet leteperni, és gyengeségeimmel együtt élni; sőt, abból erőt meríteni. Ha bírok odakuporodni a jászol mellé, kicsinnyé válni, és az Ő szeméből erőt merítve felegyenesedni tudok, akkor a félelem elszáll belőlem. Az a félelem, ami dühössé, önzővé, gyűlölködővé, aggódóvá, kíváncsivá, félszeggé, vagy éppen félelmetessé tesz. Nem kell féltenem az életemet az istenségemtől, az isteni énemtől! Rá kell ébrednem, hogy istenvoltom, emberségemet csak gyarapíthatja, jobbá teheti. Nem legyőzni akar, hanem felemelni, megdicsőíteni. Uram segíts kétségbeesettségünkön, képtelenségünkön, értetlenségünkön! Ámen