Elvonatkoztatok azoktól a megfontolásoktól

1Sám 1,20-22.24-28 - és történt napok múltával, hogy Anna fogant és fiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert az Úrtól kérte őt. Amikor aztán felment férje, Elkána és egész házanépe, hogy lerója ünnepi áldozatát és fogadalmát az Úrnak, Anna nem ment fel. Azt mondta a férjének: „Nem megyek fel, amíg el nem választom a gyermeket. Akkor majd felviszem, hogy jelenjen meg az Úr színe előtt, és végleg ott is maradjon.” Amikor aztán elválasztotta, felvitte magával, három fiatal bikával, három véka liszttel és egy korsó borral együtt, és elvitte az Úr házába, Silóba. A gyermek még kicsinyke volt. Amikor levágták a fiatal bikát, odavitték a gyermeket Hélihez. Anna ekkor így szólt: „Kérlek, uram! Életedre mondom, uram, hogy én vagyok az az asszony, aki előtted álltam, amikor itt az Úrhoz imádkoztam. Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amelyet hozzá intéztem. Ezért én is kölcsönbe adom őt az Úrnak arra az egész időre, amely alatt kölcsönben kell lennie az Úrnál.” Ezután imádták ott az Urat.

1Jn 3,1-2.21-24 - Nézzétek, mekkora szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveznek, és azok is vagyunk! Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri. Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. Szeretteim! Ha a szívünk nem vádol minket, bizalmunk van Istenhez, és bármit kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsait, és azt tesszük, ami kedves előtte. És az ő parancsa az, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, amint megparancsolta nekünk. Aki megtartja parancsait, az őbenne marad, ő pedig bennünk. Hogy pedig ő bennünk marad, azt a Lélektől tudjuk meg, amelyet nekünk adott.

Lk 2,41-52 - A szülei pedig minden évben elmentek Jeruzsálembe a Húsvét ünnepére. Mikor azután tizenkét esztendős lett, fölmentek mindnyájan Jeruzsálembe az ünnepi szokás szerint. Amikor elteltek az ünnepnapok és már visszatérőben voltak, a gyermek Jézus ottmaradt Jeruzsálemben, és nem vették észre a szülei. Úgy gondolták, hogy az úti társaságban van. Megtettek egy napi utat, s akkor keresték őt a rokonok és az ismerősök között. Mivel nem találták, visszatértek Jeruzsálembe, hogy megkeressék. És történt, hogy három nap múlva megtalálták őt a templomban, amint a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket. Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein. Mikor meglátták őt, elcsodálkoztak, és anyja ezt mondta neki: „Fiam! Miért tetted ezt velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged.” Ő pedig ezt felelte nekik: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” De ők nem értették meg, amit nekik mondott. Akkor hazatért velük. Elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Anyja megőrizte szívében mindezeket a szavakat. Jézus pedig növekedett bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt [1 Sám 2,26].

Elvonatkoztatok azoktól a megfontolásoktól, amiket ilyenkor, ennél a szentírási résznél szoktak elővenni – mint: szentcsaládról elmélkedés, a szülői feladat, a gyermeki engedelmesség, stb. – és inkább azt vizslatom, hogy Jézus milyen élethelyzetét, spirituális életszakaszát rögzíti ezzel a jelenettel a Szentírás?

A spirituális élet útjának három szakaszát különböztetik meg, az emberi lény három fő összetevője alapján, ami Szent Pál szerint a pszükhé – lélek, a logosz, vagy ész, és a pneuma – szellem. Tehát van lelki, egy ésszerű és egy szellemi szakasz a spirituális fejlődésünkben. Jézus bizonyos, hogy e három szakaszt teljesítette, míg az ember nem biztos, hogy végig tud menni élete során mindhárom szakaszon.

Az első szakasz, a spirituális fejlődésünkben egy megtérést kell, hogy hordozzon. Bizony, sok vallásos ember sem jut el még erre a szintre sem. Vagyis, aki még a vallásosságot sem érinti, … Bár az is igaz, hogy a Lélek kegyelméből, nem szükséges, hogy a megtérést a vallásosság megelőzze. Jézus, úgy tűnik, hogy a sokkot, a megtérést már gyermekkorában megtapasztalta. Ezt az Istentől való ajándékot, aminek eredményeként cselekvését tapasztaljuk: „a tanítók közt ült, hallgatta és kérdezte őket. Mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak okosságán és feleletein.”

Fel kell azonban itt tennem a kérdést: milyen lelkiséggel kell rendelkezzen a szülő, hogy észrevegye idejében gyermeke spirituális fejlődését!? Ez az ami felelősséget jelenthet a nevelésben, mennyire válhatok a gyermek Istentől rendelt lelki vezetőjévé, vagy, lelki megrontójává? Durva kérdés, de kikényszerül belőlem. Mert miért van nagyobb felelősségem? Azért-e, hogy ebben az életben hogyan állja meg a helyét a rám bízott személy, vagy azért, hogy „Szeretteim, most Isten fiai vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk.” Vagyis: mivé lehet a gyermek? Istenültté, vagy kárhozottá? Istenem, kézrátételem által, Jézus Krisztus nevére, áld meg, szenteld meg mindazokat, kiknek szülő feladatott rendelsz hivatásul, hogy a gyermekük lelki fejlődéséért nagyobb felelősséget érezzenek, mint evilági megfeleltetésükért! Ámen