Ma elég gyakori, hogy valaki a házát nem tudja befejezni

Fil 2,12-18 - Így tehát, kedveseim, amint mindig is engedelmesek voltatok, munkáljátok üdvösségeteket félelemmel és rettegéssel, nemcsak úgy, ahogy jelenlétemben tettétek, hanem még sokkal inkább most, a távollétemben. Mert Isten az, aki bennetek az akarást és a véghezvitelt egyaránt műveli jóakarata szerint. Tegyetek meg mindent zúgolódás és habozás nélkül, hogy kifogástalanok és tiszták, Isten feddhetetlen fiai legyetek a gonosz és romlott nemzedék között [MTörv 32,5], akik között ragyogtok, mint csillagok a mindenségben. Ragaszkodjatok az élet igéjéhez, hogy meglegyen a dicsőségem Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, és nem fáradtam eredménytelenül [Iz 65,23 G]. Sőt, ha a hitetek áldozatán és szolgálatán felül még véremet is kiontják italáldozatul, örülök és együtt örvendezem mindnyájatokkal. Hasonlóképpen ti is örüljetek, és velem együtt örvendezzetek.

Lk 14,25-33 - Egyszer nagy népsokaság ment vele, ő pedig hozzájuk fordult, és ezt mondta: „Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom. És aki nem hordozza keresztjét és nem jön utánam, nem lehet az én tanítványom. Mert ki az közületek, aki tornyot akar építeni, és nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon van-e miből befejezni? Nehogy miután az alapot lerakta és nem tudta befejezni, mindenki, aki látja, csúfolni kezdje őt: „Ez az ember elkezdett építeni, de nem tudta befejezni.” Vagy melyik király az, aki amikor háborúba indul egy másik király ellen, nem ül le előbb, hogy megfontolja, vajon képes-e tízezerrel szembeszállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá és békét kér, amikor még messze van. Így tehát aki közületek nem mond le mindenről, amije van, nem lehet az én tanítványom.

Ma elég gyakori, hogy valaki a házát nem tudja befejezni. De, mert valamilyen harmadik bíztatására kezd bele abba, és nem arra alapozza elképzelését, amije éppen van, amivel biztosan számolhat. Mi az én erőm, biztonságom, amire bármilyen tervemet alapozhatom? „Ragaszkodjatok az élet igéjéhez” – mondja Szent Pál. De, azt, hogy mi az én életemnek az Igéje, azt nekem kell megismernem! Tudva, hogy „Isten az, aki bennetek az akarást és a véghezvitelt egyaránt műveli jóakarata szerint.” Amiért nekem tennem kell, ezért folytatja így Pál, hogy „tegyetek meg mindent …”. De ennek az előző mondatnak a folytatása sem lehet közömbös a számomra: „… mindent zúgolódás és habozás nélkül, hogy kifogástalanok és tiszták, Isten feddhetetlen fiai legyetek a gonosz és romlott nemzedék között [MTörv 32,5], akik között ragyogtok, mint csillagok a mindenségben.”

És ez nem sétagalopp, erre már Jézus szavai a biztosítékok: „aki nem hordozza keresztjét és nem jön utánam, nem lehet az én tanítványom”. „Aki közületek nem mond le mindenről, amije van, nem lehet az én tanítványom.”

Miért akarok Jézus tanítványa lenni? Mert az Atyához akarok eljutni, Aki örökségével, örökében vár rám, én pedig vágyom Rá.

Egy képet vetítek ide:

Képzeld azt el, hogy reggel van. Fel akarsz kelni, ébredni, de nem vagy képes rá. Próbálod kinyitni a szemed, mert hallod a kutyák ugatását, a szomszédot, hogy indítja az autóját, a szomszédasszonyt, aki éppen veszekszik a gyerekkel, mikor annak már indulni kellene az iskolába. De te nem vagy képes mozdulni, felébredni és felkelni, hogy elindulj, és elvégezd, ami kötelességed lenne, vagy amit éppen mára terveztél, hogy megtegyél.

Végre sikerül megértened, hogy magad tehetetlen vagy, képtelen rá, hogy életedet folytasd, úgy, ahogy eddig, teljesen természetes módon élted azt. Ebben a helyzetben kezdesz előre tekinteni, mi következhet, és mi történhet veled; ki az, aki ez után – veled kapcsolatosan – bármiről is dönthet. És akkor beléd villan az ima egy foszlánya: „legyen meg a Te akaratod”. Rádöbbensz, hogy ezt hányszor elmondtad már, de soha nem volt ilyen jelentősége még, mint most. Most értőn mondod, megengedőn, teljesen megalázottan. Annyira természetesen, hogy úgy érzed, el kell ezen mosolyodnod: hiszen ez után már úgy sem lehet úgy, ahogy én akarom, hát merem kimondani, és tudom kimondani „legyen, ahogy Te akarod”!

De, mire véget ér, lezajlik benned ez a történés, megmozdítanak, életet tapasztalsz magadban, már nem csak magadon kívül. Kinyílik szemed, nézed a mennyezetet, majd lassan újra részévé válsz a környezeti zajoknak, és történéseknek, mert megtapasztalod, hogy körülötted tüsténkedik sok ember, majd lábra állítanak, már ki tudsz menni a WC-re.

Telik az idő, a napok, és hetek, miközben rádöbbensz, hogy újra gondjaid vannak ezzel az élettel, de ugyanakkor azzal is szembesülsz, hogy te már nem az vagy, aki voltál. Vannak feladataid, amiket még le kell rendezned az előző életedből, de már azokat a felelősségeket nem érzed a dolgok iránt, amik voltak előtte.

Aztán, a banktól kapsz egy levelet, hogy adósságod van, vissza kell fizetned, záros határidőn belül. Meg kell oldanod, abból, amid van, mert ez még a Te feladatot, de már csak az a teher nyomja a válladat, hogy hogyan tudnál értékeidtől megszabadulni, hogy már ne nyaggasson a bank. Szabadulni akarsz e világ kötődéseitől, ez a világ ne akarjon rabnak tartani. De már nem ragaszkodsz értékeidhez. Eladod autóidat, eladod a vállalkozásodat, eladod a házadat, bútoraidat, mindent, ami megmaradt az után, hogy rajtad kívül álló okokból elégett sok értéked. De kiderül, hogy még mindig maradt adósságod. Amikor erről kezdesz egyezkedni a bankkal, a bankár azt mondja: elnéztük, elszámoltuk magunkat, de, amiért csak most derült ki az, hogy még van tartozása, ami a mi hibánkból történt, nem kell megfizetnie, azt elszámoljuk veszteségünkként.

És akkor visszahallod Jézus tanítását: „Egy hitelezőnek két adósa volt. Az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Nem volt miből fizetniük, hát elengedte mind a kettőnek. Melyikük szereti most jobban?” „Úgy gondolom az, akinek többet elengedett” - felelte Simon. „Helyesen feleltél” - mondta neki.” [Lk 7,41-43]

Lassan elcsendesül a világ körülötted, és egyre idegenebbnek érzed magad a világban. Bár nem változott meg a személyazonosságod, a TB kártyád, az adókártyád sem, a bankszámlád is a régi, te mégis úgy éled meg, hogy ebben a világban vagy, de már más a személyed azonosítása: nem a világhoz méred magad, hanem ahhoz, akinek azt bírtad mondani, hogy „legyen meg a Te akaratod”. Újra és újra kimondod, és úgy veszed észre, hogy egyre boldogabban, egyre felszabadultabban tudod kimondani.

Végül, csendes magányodban találod magad, kitör belőled a sírás, mikor kiszakad belőled: ’elvettél tőlem mindent, amihez ragaszkodtam eddig, hogy enyém lehessen minden, ami szerinted fontos kell legyen nekem: elveszed minden bűnömet is, hogy képes legyek megélni, hogy mennyire szeretsz. Életet adsz nekem, még egy lehetőséget, hogy Neked tudjam ajándékozni magam.’ - A szentpáli fordulat elevenedik meg életedben, hogy rádöbbenhess arra, hogy mit jelent a létezés csodálata. - ’És ekkor, lehetek én – miután Te már megbocsátottál nekem – az a bűnös asszony, aki oda kuporodik melléd, a vámos házában, és miközben csókolgatom lábad, könnyemmel áztassam, és simogassalak, nyöszörögve ki bírom mondani, vétkeztem ellened, de lábaid elé teszem minden bűnömet. Nem akarok többé tudni semmiről, csak Rólad!’

(„Azt mondom hát neked, sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett. Akinek kevés bűnét bocsátják meg, az csak kevéssé szeret.” [Lk 7,47]).

Neked akarok élni, dicsőítésedre lenni, magamnak semmit sem akarva, csak szolgálhassalak! Legyen a Te akaratod enyémmé. Ámen