Amikor Jeruzsálemben jártam

Préd 1,2-11 - „Minden hiúság, mondja a Prédikátor, csupa hiúság, minden csak hiúság! Mi haszna az embernek minden vesződségéből, amellyel bajlódik a nap alatt?” Nemzedék elmúlik és nemzedék érkezik, a föld pedig mindig megmarad. A nap felkel és lenyugszik, majd visszasiet helyére, s ott újra felkel, dél felé kerül, majd északra fordul. Mindent bejárva körben kering a szél, és visszatér körforgásában. A folyók mind a tengerbe ömlenek, s a tenger mégsem árad meg, a helyre, ahonnan a folyók elindulnak, visszatérnek, hogy újra folyjanak. A dolgok megannyian fárasztanak, úgyhogy az ember szóval ki sem tudja mondani. A szem nem tud jóllakni látással, s a fül nem tud betelni hallással. Mi az, ami volt? Ugyanaz, mint ami lesz. Mi az, ami történt? Ugyanaz, mint ami ezután is történik, és semmi sem új a nap alatt. Senki sem mondhatja: „Íme, ez új!” Mert megvolt az már azokban az időkben, amelyek előttünk elmúltak. Nem gondolnak az emberek az elmúltakra, s a jövendőre sem gondolnak majd, akik még később lesznek.

Lk 9,7-9 - Heródes negyedes fejedelem hallott mindenről, ami történt, és zavarban volt, mivel egyesek azt mondták: „János támadt fel halottaiból”, némelyek pedig, hogy „Illés jelent meg”, mások meg: „a régi próféták közül támadt fel valamelyik”. Ekkor Heródes azt mondta: „Jánost lefejeztettem; kicsoda tehát ez, akiről ilyeneket hallok?” És látni akarta őt.

Amikor Jeruzsálemben jártam, megdöbbentett az a tény, hogy, még ha kétezer éve is, de ezen a földön, talán ezeket a köveket koptatta már Jézus is. Itt élt, járt, tanított, hajtotta végre csodáit, szenvedett, ítéltetett. Vagy itt jártak tanítványai, az apostolok, és Pál is. Hatott rám, elérzékenyültem, megihletett. Igen, eltűnődtem, hogy hogyan néztek ki ők, vajon, én akkor hogyan viszonyultam volna hozzájuk? Felismertem volna az Istenfiút, akit követnem kellett volna már akkor is? Zavarba jöttem volna szavaitól, vagy csodatetteitől, vagy egyszerűen képes lettem volna hinni Neki és követni Őt? Megéreztem volna, hogy Isten az, aki Benne szólít meg engem? Barátja akartam volna lenni, vagy inkább óvatosan, távolról figyeltem volna, és kerestem volna a bizonyosságot: miért higgyek Neki, vagy miért ne?

Ez a vita, ami lezajlott volna bennem, vagy ami lezajlik bennem most, csupa hiúság, minden csak hiúság? Van-e jelentése, értelme, lényege bárminek is, ami és aki én vagyok, vagy a föld, és a dolgok változatlanok maradnak utánam? Lehet, hogy a magam élete, semmi mást nem befolyásol, csak a magam életét, és magam jövőjét? De elmondhatom-e azt, hogy rám nem hat semmi, én mindentől és mindenkitől függetlenül élem az életem, döntök, ítélek és ítéltetem magam? Nem mondom, hiszem, hogy hat rám Jézus, hatnak rám mindazok, akik és amik között mozgom, élek és létezem. Minden befolyásol, és terel, kikényszeríti a döntésemet valami mellett, vagy valami ellen. Élek, viszonyok és viszonylatok között. Így van ezzel mindegyikünk, és ez a mi felelősségünk, ez az, amiért nem mindegy az, hogy mi rossz, és mi jó. Ezek azok a viszonyok, amik között haladva, döntéseink, tetteink vonnak ránk ítéletet. Mire jutnak általam, körülöttem, miattam emberek? Üdvösségre, vagy kárhozatra? Tudom, szélsőségesek e határok, ezek a végletek, de tulajdonképpen e két határ között vergődünk, lézengünk, vagy haladunk: az egyikre vágyunk, a másikat szeretnénk elkerülni. De ebben a hangulati, íz, érv, és ideológiai kavalkádban milyen nehéz olykor az egyértelmű választ megtalálni. De Jézusban, és Isten szeretetében pontosan az a csodálatos, hogy nem is várja el tőlem azt, hogy mindig tudjam a legjobb választ megtalálni, csak azt mondja: legyél állhatatos, és tud, hogy mi a célod, hova akarsz eljutni, ki a fontos a számodra: önmagad, vagy Isten?

Segíts engem Uram, hogy se irányt, se utat; se igazságot, se hatalmat ne tévesszek! Ámen