Óvta Jánost Isten, a világ tévedéseitől

Iz 49,1-6 - Hallgassatok rám, szigetek, és figyeljetek, népek, a távolból! Az Úr hívott el engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette nevem. Olyanná tette számat, mint az éles kard, keze árnyékában rejtett el engem; olyanná tett, mint a hegyes nyíl, tegzébe dugott engem. Így szólt hozzám: „Szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni.” De én azt mondtam: „Hasztalan fáradoztam, hiába és feleslegesen fecséreltem erőmet! De igazságom az Úrnál van, és munkám jutalma Istenemnél.” Most pedig így szól az Úr, aki az anyaméhtől fogva szolgájának alkotott engem, hogy visszavezessem hozzá Jákobot, és Izrael hozzá gyűljön; mert becses vagyok az Úr szemében, és Istenem lett az én erőm; ezt mondta: „Kevés az, hogy szolgám légy, hogy helyreállítsd Jákob törzseit, és Izrael maradékát visszatérítsd; a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig.”

ApCsel 13,22-26 - Ennek elvetése után Dávid királyt támasztotta nekik, aki mellett tanúságot is tett, mondván: „Szívem szerint való férfit találtam, Jessze fiát, Dávidot, aki megteszi majd minden akaratomat”„ [Zsolt 89,21; 1 Sám 13,14; Iz 44,28]. Az ő ivadékából támasztotta Isten az ígéret szerint Izrael üdvözítőjét, Jézust, akinek eljövetele előtt János a bűnbánat keresztségét hirdette Izrael egész népének [Lk 3,3]. Mikor pedig János bevégezte pályafutását, azt mondta: „Nem az vagyok, akinek tartotok engem; íme, utánam jön, akinek a lábáról a saruit sem vagyok méltó megoldani.” Férfiak, testvérek! Ábrahám nemzetének fiai és a köztetek lévő istenfélők! Ennek az üdvösségnek az igéje hozzánk küldetett.

Lk 1,57-66.80 - Azután eljött az ideje, hogy Erzsébet szüljön; és fiút szült. Meghallották szomszédai és rokonai, hogy az Úr nagy irgalmasságot cselekedett vele, és örvendeztek vele együtt. Történt pedig, hogy a nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevéről Zakariásnak nevezték. De az anyja így szólt: „Semmiképpen sem, hanem Jánosnak fogják hívni.” Erre azt mondták: „De hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így neveznének.” Intettek tehát apjának, hogyan akarja őt nevezni. Ő pedig írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: „János a neve.” Mindnyájan elcsodálkoztak. Erre azonnal megnyílt a szája és a nyelve, megszólalt, és magasztalta az Istent. Félelem szállta meg összes szomszédjukat, s ezen dolgoknak elterjedt a híre Júdea egész hegyvidékén. Mindannyian, akik hallották, a szívükbe vésték ezt, és kérdezték: „Mi lesz ebből a gyermekből?” Mert az Úr keze volt vele. A gyermek pedig növekedett és erősödött lélekben, és a pusztában volt addig a napig, amíg nyilvánosan fel nem lépett Izraelben.

Óvta Jánost Isten, a világ tévedéseitől addig a napig, míg küldetésének ideje el nem érkezett. („A gyermek pedig növekedett és erősödött lélekben, és a pusztában volt addig a napig, amíg nyilvánosan fel nem lépett Izraelben.) Miért volt erre szüksége Jánosnak? Talán azért, hogy meg ne tévessze őt a világ abban, amiben feladatot adott számára az Isten.

Sokszor érzem azt, hogy döntésemben nehézséget okoz az, ami tapasztalásom, benyomásom. Mert az, hogy mi miért részünk -, hogy az Istentől való-e, vagy a gonosztól - bizony, zavart okozhat. Mindennek ellenére a döntés minden esetben (!), ránk van bízva. Bízik bennünk Isten. És ez, nem kis dolog. És megint, és újra kénytelen vagyok szembe nézni azzal a kérdéssel, hogy én, mennyire bízok meg Istenben, mennyire tudom magam Rá bízni?!

Hallom, amikor azt mondod, hogy mennyire el van foglalva az Ember önmaga és Isten közötti kapcsolatával: „miért nincs hited Istenben?”, ellenben a világ más teremtett, illetve az egész teremtett világ iránti – mint Istentől való jó – tiszteletét, az Ember lesöpri az asztalról – szinte. Erre azt mondom, hogy amíg az Ember személyes Isten kapcsolatában nem képes megteremteni az összhangot, addig nem lehet képes Isten teremtett valóságával sem megteremteni önmaga egyensúlyát. Vagyis nekem, a magam teremtésben Istentől való helyzetemre kell ráébrednem, Istennel kell a személyes kapcsolatomat rendeznem, hogy az egész környezetemmel, világommal megtaláljam a harmóniát. El kell fogadnom, és életem középpontjába kell behoznom Istent, Aki úgy szeret engem, ahogy minden teremtett valóságában erről engem akar értesíteni. Minden teremtett valósága értem, az Emberért való valósága. Értem az Emberért, akit a maga képére és hasonlatosságára teremtett, mondta minden teremtésére azt, hogy jó ez így.

De Isten, amikor úgy találta, hogy teremtése jó, akkor tulajdonképpen azt is kifejezte ezzel, hogy az Ember szabad akaratában válhat jóvá; ha minden Isten által teremtett valóságban felismeri Istennek az Ember iránti végtelen, pazarló, és nagyvonalú szeretetét. Isten ellen az ember nem képes olyant tenni, amiből Isten ne tudna az Ember számára bármit is jóvátenni! Kiigazítani. Bármilyen rosszat tesz az Ember, ami az Ember fogalmai szerint rossz, Isten számára azt az üzenetet hordozza, hogy az Ember töredékességével, értetlenségével, meg nem értésével felvállalja, elvégzi, ellátja, teljesíti, a teremtői együttműködés rábízott részét, nem nélkülözve azt, hogy Isten körültekintő, mindent átlátó, végtelen jóságával, szeretetével, jelenlétéről bizonyságot adjon a számára. Isten minden törvényessége abban áll, hogy az Embert örökkévalóvá tegye – de nem a személy akaratának ellenében. Nincs számára más törvény. Az azonban természete, hogy jó, szeretete tiszta, fertőtlen, szeplőtelen, minden rosszra való szándék, hajlandóság nélküli.

Jánost erre rendelte Isten, hogy a megbocsátó szándékáról adjon minden ember számára bizonyságot, nem törődve azzal, hogy milyen bűnre, gonoszságra képes, hajlandó az Ember. Isten nem vesz tudomást a rosszról, nem tud arról tudomást venni, Isten csak a jóra való készséget, szándékot, akaratot tudja mérlegelni, amit önmagából tud kiegészíteni, ezt nevezi úgy az Ember, hogy Irgalmas az Isten, Könyörületes, Megbocsátó, Kiengesztelődésre kész!

Istenem, ilyennek látlak, ilyennek akarlak tudni, nem véve tudomást arról, hogy bármi is eltávolíthat Tőled. Hozzád akarok igyekezni, tartozni, Benned elcsendesedni, megsemmisülni; hogy Te legyél az énem egészen! Ámen