Mikor Ábrahám már áldozatra kész, még nem jött el az óra

Ter 22,1-2.9a.10-13.15-18 - Miután mindezek megtörténtek, Isten próbára tette Ábrahámot. Megszólította őt: „Ábrahám!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Isten akkor azt mondta neki: „Vedd egyszülött fiadat, Izsákok, akit szeretsz, és menj el a Mória földjére. Áldozd fel ott egészen elégő áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked!” míg végül eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mutatott neki. Ábrahám oltárt épített ott, elrendezte rajta a fát, s miután megkötözte a fiát, Izsákot, feltette az oltárra, a farakásra. Aztán Ábrahám kinyújtotta kezét, és megfogta a kardot, hogy feláldozza a fiát. De íme, az Úr angyala kiáltott a mennyből, és azt mondta: „Ábrahám, Ábrahám!” Ő azt felelte: „Itt vagyok!” Azt mondta erre neki: „Ne nyújtsd ki kezed a gyermekre, és ne árts neki semmit! Most már tudom, hogy féled Istent, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél!” Erre Ábrahám felemelte a szemét, s meglátott maga mögött egy kost, amely szarvánál fogva fennakadt a bozótban. Elhozta, és a fia helyett azt áldozta fel egészen elégő áldozatul. Majd másodszor is megszólította az Úr angyala Ábrahámot a mennyből, és azt mondta: „Önmagamra esküszöm - mondja az Úr -, hogy mivel ezt megtetted, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél, megáldalak, és megsokasítom ivadékodat, mint az ég csillagait, és mint a tengerpart fövenyét: utódod birtokolni fogja ellenségeinek kapuit, és a te utódodban nyer áldást a föld minden népe, mivel engedelmeskedtél szavamnak!”

Róm 8,31b-34 - Mit mondjunk tehát mindezek után? Ha Isten velünk, ki ellenünk? Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk? Ki lenne vádlója Isten választottjainak? Isten az, aki a megigazulást adja; ki lenne hát az, aki kárhoztat? Talán Krisztus Jézus, aki meghalt, mi több, fel is támadt, Isten jobbján van, és közbenjár értünk?

Mk 9,2-10 - Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, őket külön fölvitte egy magas hegyre, és színében elváltozott előttük. A ruhái fényesek lettek és ragyogó fehérek, mint a hó, ahogy semmiféle festő a földön nem tudná megfehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés Mózessel; Jézussal beszélgettek. Ekkor megszólalt Péter, és azt mondta Jézusnak: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem is tudta, mit mond, mert teljesen meg voltak rettenve. Erre felhő szállt alá, beborította őket, és a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok” [Iz 42,1; MTörv 18,15]. Mire körülnéztek, már senki mást nem láttak a közelükben, csak Jézust egymagát. Mikor a hegyről lejöttek, meghagyta nekik, hogy amiket láttak, senkinek el ne beszéljék mindaddig, amíg az Emberfia fel nem támad a halottak közül. Ők a dolgot magukban is tartották, de egymás között arról tanakodtak, hogy mit jelent az: „amikor halottaiból feltámad”.

Mikor Ábrahám már áldozatra kész, még nem jött el az óra, ki fiát áldozza értünk, vagy, oly nagy terhet, egy ember sem képes elhordani, mi a világ szégyene, csak az Isten. Ő kellett, hogy Fiát áldozza fel értünk. Nekünk adta, hogy visszakapja, de már Vele bennünket is, akik Általa, Vele kiengesztelődünk. Akik kiengesztelődni akarunk Vele. A mi nevünkben szólal meg Pál apostol, így van súlya szavainak a világban: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Vagyis: mit sajnálna, irigyelne, tőlünk Isten, ha tulajdon fiát sem? Ne merjünk kételkedni abban, hogy a „szeretett Fiam” kifejezés annyit sem jelent, mint ha mi mondanánk. Mert Isten szájából e szavak értékesebbek és mélyebb értelműek bármelyikünk szájából, vagy szívéből feltörő azonos értelmű szavaknál. Mert tőle, a szeretet értelme is az, ami a teljességből hangzó, sugárzó értelemmel szólal meg. Amit csak a tiszta hit értelmével érthetünk meg, melyet, ha érteni bír az Ember, akkor egyetlen tettéért sem vádolhatja senki. Különösen azért sem, amiért Isten sem vádol, legfeljebb számon tart, és elszámoltat vele!

Ám, ha Isten népéhez tartozom, magammal kell törődnöm, magam vádjai elől kell Istenhez futnom! Lábai elé letenni önmagam lelkiismeretét, minden vádamat, mit magamra terhelőnek tartok. Eljutni jó volna arra a szintre – Húsvétra, mikor már „szívünk nem vádol, legyünk bizalommal az Isten iránt.” [1Jn 3,21] Mert Jézust meghallva, megértve, megfogadva Isten újra hangzó szavát felérem azokat, hogy magam életévé válhassanak. Mikor már nem kritikával illetem Jézus szavait, nem magamhoz mérem azokat, hanem magamat mérem szavaihoz. Felfogni, hogy szavai által válhatok valakivé! Egészen addig, hogy feltámadása ne egy sci-fi történetnek hasson, hanem a hit erejével átformálni lehessen képes! Uram segíts, hogy hitem beteljesíteni lehessen képes! Ámen