Jézussal zarándokolt a nagy tömeg.

1Kir 12,26-32; 13,33-34 - Jeroboám már most azt gondolta magában: „Még majd visszaszáll a királyság Dávid házára, ha e nép feljár, hogy az Úr házában, Jeruzsálemben áldozzon; így urához, Roboámhoz, Júda királyához fordul e nép szíve, s engem megölnek, s visszatérnek hozzá.” Gondolkodott, s tanakodott tehát, s két aranyborjút készíttetett, s azt mondta a népnek: „Ne járjatok fel többé Jeruzsálembe: íme, itt vannak isteneid, Izrael, akik kihoztak téged Egyiptom földjéről.” Egyiket Bételben állíttatta fel, a másikat pedig Dánban; lett is bűn ebből a dologból, mert a nép egészen Dánig, a borjút járt imádni. Majd magaslati templomokat építtetett, s papokat szerzett a köznépből, olyanokat, akik nem voltak Lévi fiai közül valók. Aztán ünnepet rendezett a nyolcadik hónapban, a hó tizenötödik napján, annak az ünnepnek a mintájára, amelyet Júdában szoktak ünnepelni és felment az oltárra - hasonlóképpen cselekedett Bételben -, hogy áldozzon a borjúknak, amelyeket készíttetett, s beiktatta Bételben azoknak a magaslatoknak a papjait, amelyeket alkottatott.

Jeroboám azonban ezen dolgok után sem fordult vissza nagyon gonosz útjáról, sőt ellenkezőleg, papokat rendelt a magaslatokra a köznépből: aki csak akarta, felavattatta kezét, s a magaslatok papjává lett. Ez lett az oka annak, hogy Jeroboám háza vétket vont magára, s összedűlt és elpusztult a föld színéről.

Mk 8,1-10 - Azokban a napokban, amikor ismét nagy tömeg volt együtt és nem volt mit enniük, magához hívta tanítványait és azt mondta nekik: „Sajnálom a tömeget, mert íme, már három napja velem vannak, és nincs mit enniük. Ha étlen bocsátom haza őket, elgyöngülnek az úton, mert egyesek messziről jöttek közülük.” Tanítványai azt felelték neki: „Hogyan tarthatná jól az ember ezeket kenyérrel itt a pusztában?” Ő pedig megkérdezte őket: „Hány kenyeretek van?” Azok azt felelték: „Hét.” Erre megparancsolta a tömegnek, hogy telepedjen le a földre. Fogta a hét kenyeret, hálát adott, megszegte és odaadta tanítványainak, hogy eléjük tegyék; és azok a tömeg elé tették. Egy kevés haluk is volt; azokat is megáldotta, és szólt, hogy ezeket is tegyék eléjük. Aztán ettek és jóllaktak. Végül a megmaradt darabokból hét kosárral szedtek össze. Akik ettek, mintegy négyezren voltak. Majd elbocsátotta őket. Ő pedig azonnal beszállt a hajóba tanítványaival és Dalmanuta vidékére ment.

Jézussal zarándokolt a nagy tömeg. Nem fáradt bele a tömeg, nem vált unalmassá számukra, nem sokallta meg a tömeg, hogy hallgassa, és tanítását éhezze! A kitartás, az elszántság, az éhség felkelti Jézus figyelmét, megérinti szívét. Azt a szívet, amelyben ott él Isten országa. Mert Jézus élte az Istennel való egységet, teljességet. Belőle bizonyára valami végtelen nyugalom, békesség, szeretet áradt, amivel jó volt egyesülni, együtt lenni, bele kapcsolódni. Bárcsak átélni tudnám, hogy az a tömeg milyen lélekkel viseltetett, akkor, amikor Jézus kimondja, hogy „sajnálom a tömeget”. Vajon, mi hatott rá ilyen erővel? Lehetünk-e ma olyan közösségben, amikor ennyire elragadtatni bírjuk a Szentlelket, hogy csodára bírjuk. Szeretném hinni, hogy igen, lehetséges. Egy taizéi közösség talán? Vagy akár egy helyi családos közösség, akikben őszinte a vágy, hogy megismerjék Őt, a tanítását értéssel megismerhessék, magukévá tegyék, elmerüljenek benne, akik éhezik, szavainak súlyát, és megkönnyülni akarnak attól, hogy megértsék, és átformálja őket. Jézust úgy befogadni, ahogy Benne Isten országa él, és rajta keresztül megérintsen Isten országának csodálatos valósága, működő valósága. Ami iránt megengedővé tud lenni az Ember, hogy betöltse, elragadja a világ szándékaitól, melyek akaratosak, és erőt vonnak el attól, hogy Isten országa szétáradhasson bennünk.

Valami olyasmire gondolok, hogy meggyőződéssel kell élni életünket, beleélni magunkat a világba, azzal a hittel, hogy önmagam megvalósítása arra szolgál, hogy Isten országát építem. De időnként megállni, elcsendesedni, megengedni magamnak, hogy Isten beleszóljon, hogy Ő, hogy látja, helyes-e az, amit teszek, vagy sem. És, ha kell, bírjam azt mondani, vétkeztem, elrontottam, mert nagyon a magam útját jártam, nem figyelve Istenem szavára, eltévedtem. Belevesztem dolgaimba, azokba, amik fontosak a számomra; nem arra ügyeltem, hogy mi fontos Neked! De, hogy ezt megtenni legyek képes, folyamatosan kell keresnem azt a közösséget, ahol érzem, hogy Uram Te vagy jelen, Te vezetsz, mutatsz utat a számomra, és számunkra. Miközben elfogadom, és nem baj, hogy megszenvedem a döntéseimet, hiszen a vajúdás termi meg az újjá születést, az újraéledést, a megújulást. Abban a tudatban kel élnem, hogy úton vagyok, hitemmel bírni a kínlódásomat, felajánlani a Cél eléréséért. Akiért utamat, nekem, egyedül nekem kell bejárnom, még ha göröngyös is, és útvesztőkön keresztül vezet is, de az enyém. Tudva, megélve, hogy hitem nem önmagamban van, hanem Abban, Aki vezet, mert útitársam Jézus, Aki minden utat ismer. Akiről tudnom kell, hogy nem egy labirintusban kerget, hanem abban vezet, terelget, velem van, nem szabad engednem a fóbiáimnak. Hitemet kell bírnom, Benne! Küldj olyan társakat utamra Uram, akik hitemben megerősítenek, Akik tőled jönnek hozzám, és velem együtt akarnak Hozzád érni! Ámen