Telik, múlik az idő.

Dán 7,2-14 - „Éjszaka látomásomban azt láttam, hogy íme, az ég négy szele háborút támasztott a nagy tengeren, és négy nagy vadállat szállt fel a tengerből; mindegyik különbözött a másiktól. Az első olyan volt, mint a nőstény oroszlán, de sasszárnyai voltak; láttam, hogy kiszaggatták szárnyait, majd felemelték a földről, a lábára állították, mint valami embert, és emberi szívet kapott. A másik vadállat íme, olyan volt, mint a medve; félig állt, a szájában a fogai között három borda volt, és azt mondták neki: „Kelj fel, egyél nagyon sok húst!” Aztán íme, egy másik vadállatot láttam; olyan volt mint a párduc, de négy madárszárnya volt; fej négy volt ezen a vadállaton, és hatalmat kapott. Ezután íme, egy negyedik vadállatot láttam az éjszakai látomásban: rettenetes, csodálatos és igen erős volt; nagy vasfogai voltak, falt és rágott, és a maradékot összetaposta a lábával; más volt, mint azok az állatok, amelyeket előtte láttam, és tíz szarva volt. Figyeltem a szarvakat, és íme, még egy kis szarv támadt köztük; az előbbi szarvak közül hármat kitéptek miatta; és íme, ezen a szarvon az ember szeméhez hasonló szemek voltak, és egy száj, amely nagy dolgokat beszélt. Néztem, és egyszer csak trónokat állítottak fel, s egy Ősöreg leült; a ruházata fehér volt, mint a hó, és fején a haj olyan, mint a tiszta gyapjú; trónja lángoló tűz, kerekei égő tűz. Tüzes és sebes folyó jött ki színe előtt; ezerszer ezren szolgáltak neki, és tízezerszer százezren hódoltak neki; a bíróság leült és a könyveket felnyitották. Amint néztem, láttam, hogy az elbeszélt nagy dolgok miatt, amelyeket az a szarv mondott, megölték a vadállatot, a teste elpusztult, és a tűzbe vetették, hogy elégessék. A többi vadállattól is elvették a hatalmat, és meghatározták, hogy mikortól meddig tartson életük ideje. Majd azt láttam az éjszakai látomásban, hogy íme, az ég felhőiben valaki jött, aki olyan volt, mint az Emberfia, s amikor az Ősöregig eljutott, az ő színe elé vitték, és ő hatalmat, méltóságot és országot adott neki, hogy minden nép, törzs és nyelv neki szolgáljon, és hatalma örök hatalom legyen, amely meg nem szűnik, és országa olyan, amely el nem pusztul.

Lk 21,29-33 - Példabeszédet is mondott nekik: „Nézzétek a fügefát és a többi fát. Amikor kifakadnak, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor látjátok, hogy ezek megtörténnek, tudjátok meg, hogy közel van az Isten országa. Bizony, mondom nektek: el nem múlik ez a nemzedék, amíg mindez meg nem történik. Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak.

Telik, múlik az idő. Hogy ne tűnjön haszontalannak múlása, az Ember minduntalan kitalál a maga számára valami elfoglaltságot. Így teszi az Ember magát hasznossá – látszólag, a maga szemében. Az Ember az önmagában való megelégedettséget tekinti szempontnak. De Jézus valami mást állít, mást helyez az Ember szemének látómezejébe. Azt mondja: „tudjátok meg”! Amit nem akarunk tudni, vagy még nem tudunk, vagy minden tudást ennél fontosabbnak érzünk, tartunk, tekintünk. Pedig mind az, amit az Ember fontosnak tart, csak csupán igekötő, az ige Istennél van, de elküldi hozzám, hozzád, minden emberhez Jézust – személyesen -, hogy Isten igéje igémmé lehessen, legyen! Hatalmába – a világmindenség feletti hatalmába akar Isten beavatni, sőt, meghív, és megosztani kész velem, veled, velünk a hatalmát. Mert egyedül Isten az, akinek a hatalma nem titkos, nem védik titkosszolgálatok, hadseregek, fegyver arzenálok, félelmetes pusztító eszközök. De, még azzal sem fenyegetni akar, hogy „közel van az Isten országa”, hanem kínálni akarja, hogy csatlakozni akarjunk hozzá, Őhozzá! Mindenkit vágyakozik országába befogadni, aki a hatalmát, a szeretetet tudva és akarva akarja „birtokolni” – megélni.

Értetlenül állok Isten kihívása, megszólítása előtt? De, hát pontosan ezért küldi el Jézust – a számomra, hozzám, személyesen – hogy átadja számomra a „menlevelet”. Csak értenem kell, hogy Ő másként kommunikál velem, mint ahogy azt a világ megérti, megszokta, és a maga számára használni akarja. Mert Isten kész arra, hogy magát megalázva lealacsonyodjon az ember szintjére, csak, hogy érthetővé váljon az Ember számára, de azt nem tűri, nem hagyja, hogy az Ember Isten igazságát, értékszemléletét az Ember lealacsonyítsa. A szellemi – lelki értéket ne akarjuk mi, Emberek elanyagiasítani, változóvá, és a változtathatóban elértékteleníthetővé tenni! Isten magához vonzani akar, felemelni, felértékelni. Mindent, ami anyagi, de a szellem által Istenhez hasonult, azt a maga szabad döntése által is – és nem ellenére - egyesíteni akarja magában! Hogy ami soha el nem múlik - mert ami érték az örök (!) – megmaradjon, és Isten minden teremtést megelőző teljességét igazolja, bizonyítsa azzal, hogy minden, ami jó, Istenben jó – még a teremtett jóban is! Bár Isten számára ez a bizonyítás nem szükséges, ám kedves az számára, ha teremtménye a szeretetet visszatükrözi a számára. A teremtménynek pedig a haszna mindebből az, hogy létezése számon tartott, fontos, annak a számára, Akinek keze munkáját dicséri.

Istenem, kimondom: dicséretedre lenni vágyom! Ámen