Azt mondom: milyen egyszerű ez az imádság

Jón 4,1-11 - Nagy szomorúság vett erőt erre Jónáson; haragra gerjedt, és könyörgött az Úrhoz és mondta: „Kérlek, Uram, vajon nem erre gondoltam-e akkor, amikor még otthon voltam? Ezért menekültem sietve Tarzisba, mert tudtam, hogy kegyes és irgalmas Isten vagy, türelmes és nagyirgalmú, aki megbánod a rosszat. Így hát, Uram, kérlek, vedd el az életemet tőlem, mert jobb nekem a halál, mint az élet.” Mondta erre az Úr: „Azt hiszed-e, hogy jogos a te haragod?” Jónás aztán kiment a városból, és a várostól keletre letelepedett, és ott hajlékot készített magának, és leült alatta az árnyékban, hogy lássa, mi történik a várossal. Erre az Úr Isten repkényt növesztett, és az Jónás feje fölé kúszott, hogy beárnyékolja fejét és megvédelmezze, mert elbágyadt. Jónás nagyon megörvendett a repkénynek. Másnap hajnalhasadtával az Úr egy férget rendelt oda, és az megszúrta a repkényt, úgyhogy az elszáradt. Mikor aztán felkelt a nap, az Úr forró, égető szelet rendelt oda, a nap pedig rátűzött Jónás fejére. Olyan rosszul lett, hogy a halált kívánta magának, mondván: „Jobb nekem meghalnom, mint élnem!” Mondta ekkor az Úr Jónásnak: „Azt hiszed-e, hogy jogos a haragod a repkény miatt?” Mondta: „Jogos a haragom mindhalálig!” Mondta ekkor az Úr: „Te bánkódsz a repkény miatt, pedig nem dolgoztál érte, nem nevelted; egy éjszaka támadt s egy éjszaka elpusztult; és én ne irgalmazzak Ninivének, a nagy városnak, amelyben több mint százhúszezer ember van, aki nem tud különbséget tenni jobb és balkeze között, és számos állat?”

Lk 11,1-4 - Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott, és amint befejezte, tanítványai közül az egyik azt mondta neki: „Uram! Taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait.” Erre azt válaszolta nekik: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod! Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponta, és bocsásd meg a bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek, és ne vígy minket kísértésbe.”

Azt mondom: milyen egyszerű ez az imádság. De azért mondom, mert szavai már automatikusan jönnek számra, hiszen minden szavát már jól ismerem. De értem-e? Élem-e? Mennyire az enyémek e szavak, vagy mennyire csupán csak alkalmazom?

Ha enyémek, akkor az azt jelenti, hogy megélem e szavakat – belőlem fordulnak ki, hogy Istenhez eljuttassanak engem; ha csupán alkalmazom, akkor azt jelenti, hogy üresen fecsegem – rajtam kívüliek, nem jutnak el lelkemhez, nem járnak át, nem belőlem fakadnak – így hogyan vezethetnének el Istenhez engem.

Ha azt mondom: „Szenteltessék meg a te neved” – az, azt kell, jelentse, hogy magam vagyok az, aki megszentelem, életem cselekvőn arról beszél, hogy tisztellek Istenem, szeretlek, Istenemként. Megengedem Neked, hogy Te az én Istenem legyél, alárendelem magam a Te akaratodnak. Kereslek, kutatlak, míg akaratodra nem találok!

Ha azt mondom: „jöjjön el a te országod!” – Akkor nem építek magam köré barikádot, légvárat, magamnak termő igazságokat, hanem igazságod tündöklését akarom magamon, hatni engedem magamra fényességedet, a Te fényességedben akarok élni, az jó nekem. Nem kell magamnak dicsőség, nekem téged kell dicsőítenem; nem szavakkal, az csak a kezdet, de szavaimból tetteknek kell felépülniük, melyekből téged ismernek meg azok, akiknek közük van hozzám. Nincs világom rajtad kívül, de Benned megtalálom világomat!

Ha azt mondom: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponta” – akkor azt is mondom, hogy nem kérek magamnak többet, csak annyit, ami ahhoz kell, hogy téged szolgálni bírjalak. Mindenem, amim van csak arra legyen, hogy azzal téged, Istenem, minél teljesebben tudjalak dicsőíteni, úgy, hogy embertársaim javát szolgálom!

Ha azt mondom: „bocsásd meg a bűneinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek” – amikor az enyémet, akkor azokét is, akik ellenem vétenek, még akkor is, ha már képessé teszel arra, hogy én észre sem veszem azt, de ő úgy ítéli meg, hogy vétkezett ellenem, ellenünk. Mert súlyosabb az a bűn, amit mások ellen követünk el, mint az, amit a másik ember ellen követünk el. Bár igaz, hogy minden bűn olyan, ami másokat is bűnre vezet, és ezért fájlalom, amikor bűnömet észreveszem. Ezért kell, és sújtom magam bűnbánattal, mert fájlalom, hogy életem másokat is bűnre sarkall. Ne engedd uram, tartsd vissza kegyelmeddel rosszra való képességemet!

Ha azt mondom: „ne vígy minket kísértésbe” – elismerem, hogy egyedül a Te kegyelmed az, ami bűneimtől, bűnre való hajlandóságomtól visszatart, eltávolít, elkedvetlenít, még akkor is, mikor jólesne egy kicsit kibújni a Te végtelenül tiszta és őszinte szeretve levésedből, hogy a magam kénye kedve szerint cselekedjek, melyek vágyaimat, ösztöneimet akarják teljesíteni, bátorítani, hogy emberi képességeim határát feszegessék, ám nélküled, és tetszésed ellenére, mert azok a tőled kapott szabadságommal visszaélés volna. Ám, mikor ezt mégis megteszem, kérlek ne hagyd, hogy az az állapotom elidegenítsen tőled, segíts, hogy vonzásod minden gyengeségem ellenére is erősebben hasson rám!

Könyörgő, esengő imádságom is legyen a Te dicsőítésed, Istenem, amivel magam előtt is felmagasztallak, felemellek, magasba tartalak, hogy lássalak, és láttassalak; hogy egy pillanatra se legyek képes tőled eltávolodni! Ámen