Miért ilyen durván elutasító Jézus?
Kiv 14,21 - 15,1 - Amikor aztán Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé, az Úr erős és forró szél által, amely egész éjjel fújt, elhajtotta és szárazzá tette a tengert, s a víz kétfelé vált. Erre Izrael fiai bementek a kiszáradt tenger közepébe, miközben a víz olyan volt jobbjuk és baljuk felől, mint a kőfal. Ekkor az egyiptomiak üldözni kezdték őket, és bementek utánuk: a fáraó minden lovassága, harci szekere és lovasa bement a tenger közepébe. Amikor aztán eljött a hajnali őrváltás ideje, íme, az Úr a tűz- és felhőoszlopból rátekintett az egyiptomiak táborára. Szétzilálta hadseregüket, és kitörte harci szekereik kerekeit, úgyhogy megfeneklettek. Azt mondták ekkor az egyiptomiak: „Fussunk Izrael elől, mert az Úr harcol érettük ellenünk!” De az Úr ekkor azt mondta Mózesnek: „Nyújtsd ki kezedet a tenger fölé, hogy térjenek vissza a vizek, rá az egyiptomiakra, harci szekereikre és lovasaikra!” Amikor aztán Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé, az hajnalban visszatért előbbi helyére, a vizek nekizúdultak a menekülő egyiptomiaknak, és az Úr belesodorta őket a habok közepébe. Így a visszatérő vizek elborították a fáraó egész hadseregének harci szekereit és lovasait, akik utánuk nyomultak a tengerbe: egy sem maradt meg közülük. Izrael fiai azonban átkeltek a kiszáradt tenger közepén, miközben a víz olyan volt jobbjuk és baljuk felől, mint a kőfal. Így szabadította meg az Úr azon a napon Izraelt az egyiptomiak kezéből. Amikor aztán látták a tenger partján a meghalt egyiptomiakat, s azt a hatalmas kezet, amellyel az Úr elbánt velük, félte a nép az Urat, és hittek az Úrnak és szolgájának, Mózesnek. Akkor Mózes és Izrael fiai ezt az éneket énekelték az Úrnak: „Énekeljünk az Úrnak, mert fenségeset művelt, lovat és lovast a tengerbe vetett!
Mt 12,46-50 - Miközben beszélt a tömegekhez, íme, anyja és testvérei megálltak kint és kérték, hogy beszélhessenek vele. Valaki szólt neki: „Íme, anyád és testvéreid kint állnak és beszélni akarnak veled.” Ő ezt felelte annak, aki szólt neki: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” Azután kitárta kezét tanítványai felé és így szólt: „Íme, az én anyám és testvéreim. Mert mindaz, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyekben van, az az én fivérem, nővérem és anyám.”
Miért ilyen durván elutasító Jézus? Talán mert elvonták róla a figyelmet, és nem is Anyjának és testvéreinek szól ez, hanem azoknak, akik figyelmükkel nem tapadnak rá, nem érzik meg szavainak súlyát, értelmét! Aki nem magáról beszél, hanem arról a szeretetről, Aki bennünket - engem és téged, ill. mindegyikünket -, személyesen szeret, és szeretett már – még mielőtt lehettünk volna képesek a szeretetre!
Mert az Atyának is van akarata, ahogy nekünk is, de az Ő akarata, nem akaratosság, csökönyösség, mely önzésből fakad, hanem a magát átadó szeretet. Aki van, de mert van múlt és jövendő nélkülien az állandó jelenidőben, ebbe a biztos állandóságba akarja vonni legszeretettebb teremtményét az Embert. Azt az Embert, akit szeretetében olyan sokszínűen képes elképzelni, annyi féle képen, hogy kik voltunk, vagyunk, és még lenni lehetünk, mi mind egyéniségekké lehetünk! Egymás számára is, de számára is. Ráadásul, személyességünkben, melyhez a szabadságunkat is „mellékeli”, talán még számára is meglepetésekre vagyunk képesek, és e meglepettségben még örömét is lelni képes a végtelen irgalmas szeretete! De, ha engedem, hogy bennem az Ő szeretete megtermékenyüljön, akkor önmagam számára is oly meglepő lehetek, hogy megfeledkezem bűnösségemről, csak azért, hogy Őt szerethessem. Talán ez lehet az ember részéről a legteljesebb Istent dicsőítő cselekedet! Magasztalni Istent az Ő jelenlétében, ki bennem létező valóság, és kiért képes vagyok magamról, és a világomról is teljesen megfeledkezni!
Istenem utadra térek, hogy utadon ne ártson nekem a szemérem, és megragadni bírjam a végtelenséget, hol kezemmel kezed már elérem! Ámen
