Két búcsúzás, két számvetés.
ApCsel 20,17-27 - Milétoszból beüzent tehát Efezusba, és hivatta az egyház presbitereit. Amikor azok odaértek és együtt voltak, így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy Ázsiába jövetelem első napjától fogva hogyan voltam veletek az egész idő alatt. Szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyhullatás és megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt értek. Semmi hasznosat el nem hagytam, mindent hirdettem nektek, tanítottalak titeket nyilvánosan és házanként. Tanúságot tettem mind a zsidók, mind a pogányok előtt az Istenhez való megtérésről és a Jézus Krisztusba, a mi Urunkba vetett hitről. És most íme, lélekben megkötözve elmegyek Jeruzsálembe, és nem tudom, mi minden vár ott rám. Csak azt tudom, amit a Szentlélek minden városban értésemre ad, hogy bilincsek és szorongatások várnak rám Jeruzsálemben. De nem félek ezektől. Az életemet sem tartom értékesebbnek, mint magamat, csak elvégezhessem pályafutásomat, az ige szolgálatát, amelyet az Úr Jézustól kaptam, hogy tanúságot tegyek Isten kegyelmének evangéliumáról. Azt is tudom már, hogy közületek, akik között jártam, s akiknek hirdettem Isten országát, többé senki sem fogja látni arcomat. Azért szentül állítom ma nektek, hogy nem szárad rajtam senkinek a vére sem. Mert nem vonakodtam attól, hogy hirdessem nektek Isten maradéktalan akaratát.
Jn 17,1-11a - Amikor Jézus mindezt elmondta, szemét az égre emelve így szólt: „Atyám, eljött az óra: dicsőítsd meg Fiadat, hogy a Fiú is megdicsőítsen téged, ahogy hatalommal ruháztad fel őt minden test fölött, hogy mindenkinek, akit neki adtál, örök életet adjon. Az örök élet pedig az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek téged a földön: befejeztem a művet, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem. Most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett. Megismertettem nevedet az emberekkel, akiket a világból nekem adtál. Ők a tieid voltak, és nekem adtad őket, s ők megtartották a te szavadat. Most már megtudták, hogy minden, amit nekem adtál, tőled van, mert az igéket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik; ők elfogadták, és valóban felismerték, hogy tőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél engem. Értük könyörgök. Nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert ők a tieid. Mindaz, ami az enyém, a tiéd, és ami a tiéd, az enyém, és én megdicsőültem bennük. Én már nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, mint mi.
Két búcsúzás, két számvetés. Előbb Páltól, majd Jézustól hangzik el. Pál az ázsiai presbitereknek mondja el szavait, Jézus az Atyával beszélget. De, mind a ketten arról beszélnek, hogy „Én megdicsőítettelek téged (az Atyát) a földön”!
Mi más lenne a mi dolgunk is, mint, hogy dicsőséget szerezzünk az Atyának itt a földön! Mert Jézus azért adta nekünk az Igét, azt, amit Ő kapott az Atyától, hogy az Ige által legyünk mi mind, akik Istentől lettünk az övé, az Isten – az egyedüli Isten – dicsőítésére, mely dicsőségben akar majd bennünket is fogadni, megdicsőíteni. Dicsőségére vágyunk valóban? Vagyunk ennyire alázatosak, hogy Isten dicsősége elég legyen számunkra, mint ennek az életnek a koronája? Értem könyörög Jézus, és nem a világért, hanem pontosan értem, és érted, és mindazokért, akik az Atyától lettünk Ő érte, akikért feláldozta magát, akikkel vágyakozik arra, hogy egy legyen, ahogy Ő egy az Atyával! Egység Jézus Krisztusban az Istennel! Amihez Krisztus egyháza eszköz kell legyen, el kell tűrnöm, hogy ez a sérülékeny, sérült, és gyenge, erőtlen, gyarló egyház legyen a kézvezetőm. De benne magamat kell odaadnom Istennek, magam életét kell megélnem, és a magam üdvösségéért kell élnem, miközben én vagyok az Egyház, magam is. Rész vagyok az egészben, amelyben nem bűnösségemért élek, hanem magváltásomért, üdvösségemért, megigazulásomért, ami nem az időben létező valóságom, hanem az időtlen, örökkévaló Istenben való hitem. „Az örök élet az, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust.” Meg kell Őt, az Atyát, az Atya Istent ismernem, Jézus Krisztus által, Benne! Igen, felismerhető, de csak akkor, ha merem megélni a hitemet, a magam önálló, felnőtt kereszténységét. A saját utamra hív, és bátorít Jézus Krisztus, melyet természetemmel, és az igével egyedül Nekem készített, hogy üdvözülhessek. Bizony, ne legyen az életem értékesebb magamnál – ahogy Pál mondja, de értékeljem, szeressem az életemet annyira, hogy magam vagyok az által! Miközben szolgálatomat ellátom, Istennek, azzal, ahogy Szent Ignác mondja: „Az a cél, hogy Istent a mi Urunkat dicsőítsem, és lelkemet üdvözítsem”! Mert Isten kegyelméből vagyok az, aki vagyok, melyet nevel, növeszt Krisztus Jézus kinyilatkoztatása, az Ige, mely a szeretet tanúságtétele!
Jézus főpapi imájában az Atyához imádkozik, de meg kell látnom az imájában, hogy engem – is – odaemel az Atyához. Nem önmagáért imádkozik, hanem azért, hogy bennem az ige megfoganjon, hogy én általam dicsőülhessen meg Ő, és Benne az Atya. Ezért kéri rám a Szentlélek kegyelmét, az Atyától. Ez a szeretet szövevényessége, amelyben rádöbbenhetek arra, hogy Krisztusban vagyunk mi mindnyájan egyek!
Istenem add, hogy szent angyalaid ne legyenek tétovák, mikor hozzám küldöd Őket. Add, hogy megvilágosítsanak szentséges erődben, hogy én viszont bírjalak dicsőíteni, és Jézus Krisztussal együtt megdicsőíteni gyenge, gyarló életemmel is! Ámen
