Képzeljük el helyzetünket a világban.
ApCsel 17,15.22 - 18,1 - Akik elkísérték Pált, elvezették őt Athénig, aztán elutaztak, miután parancsot kaptak tőle Szilás és Timóteus számára, hogy mihamarabb menjenek hozzá. Pál pedig felállt az Areopágusz közepére és így szólt: „Athéni férfiak! Minden tekintetben nagyon vallásosnak látlak titeket. Amikor ugyanis körüljártam és megszemléltem a bálványképeiteket, egy olyan oltárra akadtam, amelyen ez a felirat volt: „Az ismeretlen istennek.” Nos, akit ti nem ismertek és mégis tiszteltek, azt hirdetem én nektek. Isten, aki a világot alkotta, és benne mindent - mivel ő a mennynek és a földnek ura -, nem lakik kézzel épített templomokban. Ő nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha valamire szüksége volna, hiszen ő ad mindennek életet, leheletet és mindent. Az ő műve, hogy az egytől származó egész emberi nem lakja a teljes földkerekséget. Ő szabta meg tartózkodásuk meghatározott idejét és határait, hogy keressék Istent, hátha megérzik őt és megtalálják - bár nincs messze egyikünktől sem. Hiszen őbenne élünk, mozgunk és vagyunk, amint az egyik költőtök meg is mondta: „Az ő gyermekei vagyunk.” Mivel tehát Isten gyermekei vagyunk, nem kell azt gondolnunk, hogy az istenség hasonló aranyhoz, ezüsthöz, kőhöz, a művészet és az emberi gondolat alkotásához. Isten elviselte ennek a tudatlanságnak az idejét, most azonban hirdeti, hogy mindnyájunknak bűnbánatot kell tartani mindenütt, mert meghatározott egy napot, amelyen ítélkezni fog a világ felett igazságban [Zsolt 96,13] egy férfi által, akit arra rendelt, és igazolt is mindenki előtt, mikor feltámasztotta halottaiból.” Mikor a holtak feltámadásáról hallottak, egyesek gúnyolódtak, mások meg azt mondták: „Erről majd még egyszer meghallgatunk téged.” Ezzel Pál eltávozott körükből. De néhány férfi csatlakozott hozzá és hívő lett, köztük Areopagita Dénes, valamint egy Damarisz nevű asszony, és velük együtt mások is. Ezek után eltávozott Athénból, és elment Korintusba.
Jn 16,12-15 - Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek. Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém; azért mondtam, hogy az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek.
Képzeljük el helyzetünket a világban. A magunk szubjektuma, és a világ bármilyen más szubjektuma közötti viszonyt, a teljes realitásában, a nélkül, hogy magunkat bármilyen előnyre érdemesnek tartanánk, vagy, ha mégis, akkor azt az előnyt – melyet magunknak dedikálunk – próbáljuk meg eredetéhez kapcsolni.
Megdöbbentő Pálnak a kijelentése, amit Isten és ember viszonyáról mond: hogy „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”. Vajon ez csak azokra vonatkozik, akik hisznek Istenben, akik félik az Istent, vagy mindenkire, minden teremtményére? Kényszeredettséget érzek magamban arra, hogy mindenkire és mindenre értsem e kijelentést. Hiszen a világ teremtettségében eleve Istenhez kötődik, Aki mindenek teremtője, így teremtettségünkben függőségbe kerültünk már. De, hogy életünk vége is rajta múlik, benne van titka elrejtve, így egész sorsunk is. Mert mi nem tudjuk sem az időt sem a helyet, ahol utolér majd e világunk vége, amitől kezdődik megítéltetésünk, mint valami, ami befejezett, és ami ebben az egészben értékelhetővé válik. De minden napunk, jövőnk, mely a múltunkból és jelenünkben bontakozik ki, mégis titok, ahogy a titkát őrzi a múlt és a jelen is, hiszen képtelenek vagyunk átlátni és összefüggésében mélyrehatóan érteni, következtetni is akár, mert, ha magunkat értenénk, ismernénk is, a körülmények hatásait hogyan tudnánk előre magunkra venni, befogadni, viselni, vagy, akár csak sejteni, és azt a jövőre kivetíteni?
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy, ha nem vennénk minden velünk történést – legyen az bármilyen módon is összefüggéstelennek tűnő – eleve természetesnek, benne állóként evidensnek, még meg is lephetne, csodálatra és ébresztene. Nagyon ritka az, hogy ha öröm ér, azért ne magunkra legyünk büszkék, de, ha keserűség ér, magunkat okolnánk.
A ’Benne lét’ fogalmát újra kellene definiálnunk, és természetes létezésünkké generálni. Hogy Istenhez tartozásunktól ne idegenedjünk el, ne távolodjunk el. Úgy kellene élni életünket, ahogy az az Emberiség eredendő történetében meg lett írva. Tudomásul véve, hogy nem vagyunk sorstalanok, eleve sorsunk Istenben el van rejtve, és már születésünktől el van vetve! Szabad akaratunk arra érdemes, hogy ezzel szembesülten elfogadjuk, vagy elutasítsuk mind ezt. Ami azon dől el, hogy mi magunk Istent értünk való jónak tartjuk, vagy ellenségesnek minősítjük e. Illetve, hogy Isten e világi, igen világias megjelenítődésének hozzánk hasonló gyarlóságát mennyire vagyunk képesek tolerálni – az az: személytelenségünkkel elviselni, vagy a helyett, közvetlen Istennel személyességben felülírni.
A teljes igazság megismerésére vagyunk rendelve! De feltétele az, hogy az igazság hitét felpróbáljuk - a teljes alázat gyengédségével – majd viseljük el, felismerve abban a magunk hasznát, értékét!
Istenem, számítok a Te végtelen jóságodra, mellyel engem magadénak ismersz, és kegyelmeddel gondomat viseled, nem engedve, hogy hitemben megfogyatkozzak, és Tőled eltávolodjak. Legyél áldott, és dicséretemben dicsőségre méltó, hogy dicsőségedben rátaláljak hitemre, és megerősödjek Benned, elfogultan is akár, csak örök életemre juthassak így! Ámen
