Nem magukról mondták, hogy ők keresztények!
ApCsel 11,19-26 - Azok pedig, akik az István miatt kitört üldözés elől szétszóródtak, elmentek Föníciáig, Ciprusig és Antióchiáig, de nem hirdették az igét senki másnak, csak a zsidóknak. Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirenei férfi, akik, mikor eljutottak Antióchiába, a görögökhöz is beszéltek, hirdetve az Úr Jézust. Az Úr keze velük volt, úgyhogy a hívek nagy számban tértek meg az Úrhoz. Hírük eljutott a jeruzsálemi egyház fülébe, ezért elküldték Barnabást Antióchiába. Amikor odaérkezett és látta Isten kegyelmét, megörült, és mindnyájukat arra buzdította, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban, mert derék férfi volt, telve Szentlélekkel és hittel. Nagy tömeg csatlakozott az Úrhoz. Barnabás azután elutazott Tarzusba, hogy felkeresse Sault, és mikor megtalálta, elhozta Antióchiába. Egy álló esztendőn át jelen voltak az összejöveteleken, s nagy tömeget tanítottak. Antióchiában nevezték először a tanítványokat keresztényeknek.
Jn 10,22-30 - Jeruzsálemben elérkezett a templomszentelés ünnepe. Tél volt. Jézus a templomban járt, Salamon tornácában. A zsidók körülvették őt, és azt mondták neki: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!” Jézus azt felelte nekik: „Mondtam nektek, de nem hiszitek. Tanúskodnak rólam a tettek, amelyeket Atyám nevében művelek, de ti nem hisztek, mert nem vagytok az én juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”
Nem magukról mondták, hogy ők keresztények! Azt mondja Guardini: „a hívő jól teszi, ha nem mondja, hogy ő keresztény, hanem keményen dolgozik, hogy azzá legyen.” No lám, de miről ismerhetnek fel bennünket a világ fiai? Manapság nem dicsekedhetünk túlzottan azzal, hogy ezzel a felismeréssel illetnek bennünket. De, hiszen mi sem ismerjük fel egymást a világban, hát akkor, hogyan ismerhetnének fel mások bennünket?
Talán nem vagyunk eléggé lelkesültek, lélek szerintiek, azért van ez így. Most, amikor a papi hivatások ünnepét is üljük, és sajnálkozunk azon, hogy milyen kevés hivatás lesz, bizony annak valós okán sem lenne hiba elgondolkodni. Mert vizsgáljuk meg azt, hogy mennyire engedjük meg, hogy hasson ránk a világ, és mennyire vagyunk képesek hatni mi a világra? Bizony a mérleg nyelve nem fog közelíteni az egyensúly állapotához, de nem is fog így a javunkra sem billenni. Bizony nem mondhatjuk el Jézussal, hogy „tanúskodnak rólam a tettek, amelyeket Atyám nevében művelek”. Hol is az az akol, amelyhez tartozunk, és az a pásztor, akire mi hallgatunk? Vagy talán elveszettek lettünk, és már nem is ismerjük a pásztort?
Egy dologban bízhatunk, hogy Jézus nem beszél üres fecsegéssel, és rólunk beszél, amikor azt mondja: „én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből.” Erre vonatkozik az, hogy ha hitünk van Benne, akkor talán megmenekülhetünk attól a veszett sötétségtől, ahol már Jézus, a jó pásztor sem talál ránk!
Istenünk add meg nekünk, hogy ha el is tévelygünk, olyan messzire ne kerüljünk, hogy ránk ne találjon irgalmad, végtelen jóságod, mely megmenteni kész az örök haláltól! Ámen
