Isten irgalma kelt bennem csodálatot!

Mik 7,14-15.18-20 - Legeltesd botoddal népedet, örökséged nyáját, mely magányosan lakik az erdőségben, a kertek közepén. Legeljék Básánt és Gileádot, mint a hajdankor napjaiban. Mint azon a napon, amelyen kivonultál Egyiptom földjéről, csodálatos dolgokat mutatok majd neki. Melyik isten hasonló hozzád, aki megbocsátod a gonoszságot, és elengeded örökrészed maradékainak bűnét? Nem folytatja tovább haragját, mert az irgalmasságot szereti. Ismét irgalmaz Ő majd nekünk; leveszi rólunk gonoszságainkat, s a tenger mélyére veti minden bűnünket. Hűséget tanúsítasz majd Jákob iránt, irgalmasságot Ábrahám iránt, amint megesküdtél atyáinknak a hajdankor napjaiban.

Lk 15,1-3.11-32 - Vámosok és bűnösök is mentek hozzá, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: „Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik.” Akkor ezt a példabeszédet mondta nekik: Azután így szólt: „Egy embernek volt két fia. A fiatalabb azt mondta apjának: „Apám! Add ki nekem az örökség rám eső részét!” Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott léha élettel eltékozolta vagyonát. Miután mindent elpazarolt, nagy éhínség támadt azon a vidéken, és nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához, aki kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a disznókat. Szeretett volna jóllakni a disznók eledelével, de abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt, és azt mondta: „Apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én meg itt éhen halok. Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!” Föl is kerekedett, és elment apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta. A fiú így szólt hozzá: „Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened; már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.” Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: „Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! Azután hozzátok elő a hízlalt borjút, vágjátok le, együnk és vigadjunk, mert ez a fiam meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.” Aztán elkezdtek vigadozni. Az időseb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazatérőben a házhoz közeledett, meghallotta a zeneszót és táncot. Odahívott egyet a szolgák közül, és megkérdezte, hogy mi történt. Az így válaszolt neki: „Megjött az öcséd, és apád levágta a hízlalt borjút, mivel egészségben kapta őt vissza.” Erre az megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta apjának: „Lásd, hány esztendeje szolgálok neked, soha meg nem szegtem parancsodat, mégsem adtál nekem soha egy kecskét sem, hogy mulathassak barátaimmal. De amikor megjött ez a te fiad, aki a vagyonodat parázna nőkre költötte, levágattad neki a hízlalt borjút.” Ő azonban azt mondta neki: „Fiam! te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd. De vigadozni és örvendezni kellett, mert ez az öcséd meghalt, és föltámadt, elveszett, és megtaláltatott.”

Isten irgalma kelt bennem csodálatot! Mert szereti az irgalmasságot, sőt, úgy szól a próféta, hogy „az irgalmasságot szereti”, ami sokkalta erősebb, mint amit előbb írtam, fordított szórenddel.

De a tékozló fiú példájában is arra kell rádöbbennem, hogy mennyivel többet mond Jézus annál, hogy csak csupán egy elkószált juhról van szó! „Ha megtalálja, örömében vállára veszi, hazasiet vele, összehívja barátait és szomszédait: Örüljetek ti is - mondja -, mert megtaláltam elveszett bárányomat! Mondom nektek, éppen így nagyobb öröm lesz a mennyek országában egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, akinek nincs szüksége rá, hogy megtérjen.” [Lk 15,5-7] Örül az Isten a megtérőnek! Még annál is jobban örül! És én azon tűnődök, hogy elmenjek-e gyónni még Húsvét előtt? Számomra nem jelent talán örömöt, ha újra Atyám házában lehet biztonságban életem? Vagy számomra nem jelent biztonságot, ha Atyám házában lehetek? Ha így lenne, akkor bizony magam fölött kell elszomorkodnom, vagy, sietve tenni azért, hogy megtérővé lehessek, ami úton levés, nem biztos, hogy egy pillanat alatt történik meg, ahogy Pállal. Mert nem biztos, hogy nekem arra van szükségem, de az biztos kell legyen számomra, hogy szükségem van a megtérésemre, a megigazulásomra, bűneim megbánására, és a megbocsátásra. Ne hazudjak magamnak, hogy nem fontos nekem az Atyám megbocsátása, szerető ölelése, amit még ma megtapasztalhatok, ha képes vagyok a megalázkodásra, az elé való leborulásra, hogy megtapasztaljam, hogy örömét leli bennem! Nem igaz, hogy nem vágyom rá, hogy engem ünnepeljen, mert bocsánatával megajándékozhat! Talán azt fel sem tudom mérni, hogy mekkora békességet jelenthet az számomra, hogy nem kell többé bűneimmel vesződnöm. Nem kell azon tipródnom többé, hogy kinek próbáljak megfelelni, az Atyámnak, vagy a világból valóknak, akiket talán barátaimnak mondok, de, hogy valójában a javamat akarják-e, abban már nem lehetek bizonyos.

Hogy honnan kell felállnom, visszaindulnom? Mit számít. Arra kell figyelnem, hogy hova érhetek, hogy mi lehet belőlem, ha képes vagyok rá, hogy belássam azt, hogy tévedtem, rossz felé mentem, rossz irányt követtem, mert a magam feje után mentem, nem hallgatva arra, pont arra, aki a javamat akarja.

Istenem, segíts eljutnom egészen, megtérésem örömére, ahol Veled lehet örömöm, a hazatalálás öröme. És add, hogy ezt az örömöt minden kereső ember megtalálhassa, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen