Nem vagyunk a magunkéi!

Sir 44,1.9-13 - Az ősatyák dicsérete Hadd dicsérjük a híres férfiakat, a mi őseinket nemzedékeik sorában. és voltak, akiknek nem maradt emlékük: kimúltak, mintha nem is lettek volna, születtek, mintha nem is születtek volna, éppígy gyermekeik is utánuk. De azoknak a jámbor férfiaknak, akiknek jósága nem ért véget, a javaik megmaradnak ivadékuknál, és szent örökségük unokáiknál, a szövetségek részese marad utódjuk, és miattuk gyermekeik is mindörökre. Törzsük és hírnevük el nem enyészik.

Zs 149 - ALLELUJA! Énekeljetek az Úrnak új éneket, zengjen a szentek gyülekezetében dicsérete! Örvendezzék Izrael az ő alkotójának, Sion fiai ujjongjanak királyuknak! Dicsőítsék nevét körtánccal, dobbal és lanttal zengjenek neki! Mert az Úr kedveli népét, diadalra juttatja az alázatosakat. Ujjongnak majd a szentek dicsőségben, és örvendeznek fekvőhelyükön. Szájukban Isten magasztalása lesz, és kétélű kard a kezükben, hogy bosszút álljanak a nemzeteken megfenyítik a népeket, láncra verik királyaikat, vasbilincsbe nagyjaikat, és végrehajtják rajtuk a megírt ítéletet: Dicsősége lesz ez minden szentjének! ALLELUJA!

Mk 11,11-26 - Ő pedig bement Jeruzsálembe, a templomba. Mindent megnézett, de mivel már estére járt az idő, kiment Betániába a tizenkettővel. Másnap, amikor kimentek Betániából, megéhezett. Meglátott messziről egy lombos fügefát. Elindult feléje, hátha talál rajta valamit. Mikor azonban odaért, semmit sem talált rajta, csak leveleket; ekkor még nem volt fügeérés ideje. Erre megszólalt, és azt mondta neki: „Senki ne egyen rólad többé soha gyümölcsöt!” A tanítványai hallották ezt. Azután Jeruzsálembe értek. Bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik adtak és vettek a templomban. A pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit fölforgatta, s nem engedte meg, hogy valaki bármilyen edényt átvigyen a templomtéren. Azután így tanította őket: „Nincs talán megírva, hogy az én házam az imádság háza lesz minden nemzet számára? [Iz 56,7] Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt.” [Jer 7,11] Mikor a főpapok és az írástudók meghallották ezt, azon törték a fejüket, hogy mi módon veszítsék el őt. Féltek ugyanis tőle, mert az egész tömeg csodálkozott a tanításán. Amikor beesteledett, kiment a városból. Másnap reggel, amikor elmentek a fügefa mellett, látták, hogy tőből kiszáradt. Péter visszaemlékezett, és azt mondta neki: „Rabbi, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt.” Jézus ezt felelte nekik: „Higgyetek Istenben! Bizony, mondom nektek: ha valaki azt mondja ennek a hegynek: „Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe!”, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy megtörténik, amit mond, akkor az meg is fog történni. Azért mondom nektek: Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meglesz nektek. Amikor azonban felálltok, hogy imádkozzatok, bocsássátok meg, ha valami sérelmetek van valaki ellen, hogy a ti Atyátok is, aki a mennyekben van, megbocsássa nektek vétkeiteket.

Nem vagyunk a magunkéi! Nem is lepődök meg már azon, amivel a mai napon áll elém Isten, hogy megteremtse bennem e napnak szabadságát! Ami már nem az enyém, hiszen belém oltja az Ő napját, így már szabadságomat Neki átengedem. „Dicsérjük a híres férfiakat, a mi őseinket nemzedékeik sorában.” Azokat a jámbor férfiakat, „kiknek javai megmaradnak ivadékuknál, és szent örökségük unokáiknál, a szövetségek részese marad utódjuk, és miattuk gyermekeik is mindörökre.” Mert apámban tisztelem utódaimat is, mikor intelmét megfogadom! Így nem teszek kevesebbet, mint Isten szeretetében engedelmességet gyakorolok. Magamat alávetem Isten szeretetének, de, mert szolgálata nem lehet azok megbotránkoztatására, kik tudom, hogy szeretik Őt, és ismerem, hogy félik az Ő nevét!

Így kell lennie mindennek, hogy dicsőíthessük az Ő nevét, hogy az Úr kedvelhesse az Ő népét, és „diadalra juttatja az alázatosakat”! Mert mi mást akarnánk, mint, hogy szánkban Isten magasztalása legyen, és kétélű kard kezünkben, „Dicsősége lesz ez minden szentjének! ALLELUJA!” Erre akarjuk szentelni szolgálatunkat, hogy igazsága betöltse a földet!

Mert ki más tehetne tanúságot Istenről, ha nem mi, akik e hitre tettünk fogadalmat. Mi már nem úgy hallgatunk Urunk, hogy azt meghallgassuk, hanem úgy, mint akiknek törvénye Vagy! Akikben már megfogant az imára való engedelmesség. Nem azt kérjük, mi magunknak kedves, hanem mi akaratodnak engedelmes! Hogy elnyerjük irgalmadat, és meglegyen, mire vágyakozunk, amire Te már életedet adtad, nekünk. Szenvedve, szeretve, fájdalommal, kínnal, mert Atyád úgy akarta, hogy erre legyen életed.

Ezért nem lehet kevesebb már a mi szándékunk sem annál, mint, hogy szentté legyünk, ahogy Te és Atyád is szent, és, hogy ebben a szentségben megszenteljük mi is azok létét, „akiknek jósága nem ért véget”!

Áldalak Atyám, mindenség Ura, hogy megadod nekünk, hogy szentségedben részeddé lehetünk, hogy általunk is megszentelni akarod a világot, így szolgálhatunk Téged! Szolgálatodra lenni, ennél nincs nagyobb dicsőség, hogy mi megdicsőíthetünk Téged! Engedelmessé lenni, elhívásunkra felelni, megfelelni, bizonyosságot tenni, hogy szeretetedet befogadjuk, és életünkké váltani bírjuk, ami kedves Neked! Akaratodnak engedelmeskedni, igen! Mert ezt akarod Atyám! (l.: Mt 7,21; 12,50; 26,42) Ámen

Foucauld atya imája:

Atyám, átadom magamat Neked,
tégy velem tetszésed szerint.
Bármit teszel is velem,
megköszönöm,
mindenre kész vagyok,
mindent elfogadok,
csak akaratod bennem
és minden teremtményedben beteljesüljön.
Semmi mást nem kívánok Istenem.
Kezedbe ajánlom lelkemet,
Neked adom Istenem,
Szívem egész szeretetével, mert szeretlek,
És mert szeretetem igényli,
hogy egészen Neked adjam át magam,
hogy végtelen bizalommal
egészen kezedbe helyezzem életemet,
mert Te vagy az én Atyám.