„A megháborodott.”
Zsid 9,2-3.11-14 - hiszen felállították a sátrat, az elsőt, amelyben lámpás, asztal és kitett kenyerek voltak; ezt nevezik szentélynek. A második kárpit mögött pedig az a sátor van, amelyet szentek szentjének neveznek.
Krisztus azonban mint a jövendő javak főpapja jelent meg, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebből a világból való sátoron át, nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha bakok és bikák vére, és az üszők elhintett hamva [Szám 19,9.17] a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtlen áldozatul Istennek, hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a halott tettektől, és az élő Istennek szolgáljunk!
Mk 3,20-21 - Amint hazaértek, ismét olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy még kenyeret sem ehettek. Mikor övéi ezt meghallották, elmentek, hogy elvigyék őt, mert azt mondták: „Megháborodott.”
„A megháborodott.” Ez már minősítés, az értetlen, felületes, önmagából való érték ítélete. De, lehet annak a sajnálata is, aki csak azt látja Benne, aki számára oly távoli, akit elveszít, mert képtelen követni, azonosulni Vele. Idegen már a számára, és érthetetlen. Akit az emberek előtt szégyellnem kell. Talán ezért is mondja Jézus, hogy „ezek az én anyám és testvéreim! Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám.” [Mk3,34-35].
Azt tudom, hogy mikor ezt ki kell mondanom, a magam véreire, akkor egy rettenetes nagy fájdalom nehezedik rám, a szeretet fájdalma, hogy bár enyémek, mégis tudnom kell elengednem őket, a szeretet megengedésével, de abban a reményben, Isten kegyelme bírja még talán őket. Hiszen, míg az élet tart, van remény. Ami nem az Emberben, hanem Istenből meríti a hitet a reményhez!
Bizony, mennyire más dolog, és mennyire érthetetlen az embernek a világból kitekintve megérteni azt, ha azt mondják, hogy megbocsáttatnak bűneid! Különösen annak szájából hallani, kit ismerünk, minden nap a hétköznapi valóságban érintünk, azonosnak vélünk magunkkal, és akkor egyszerre ilyeneket mond! Ez a Jézus, az ács fia, hogy jön mindehhez, csak úgy lehet, hogy megháborodott? Talán fel sem merül bennem, hogy szükségem lenne a megbocsátására, arra a kiengesztelődésre, amit hirdet. Nem látok Rajta át! Túl közel van hozzám az ember, hogy Benne Istent felismerjem. Vagy, gőgösebb vagyok annál, hogy kilépjek a magam kis kalickájából, elengedjem előítéleteimet, „a nekem ez így is jó” életszemléletemet, mert inkább maradok ebben, mint, hogy gondot vegyek a nyakamba. Oly jó nekem a magam békessége, langyos tespedtségem, ne akarjon ebből senki kimozdítani. A halott tetteim az enyémek, az „Élő Isten szolgálata”? Összezavarja a kialakított, felépített egzisztenciámat, a sajátos logikámba beleszól. Nem kell! Mondhatom, de erre Isten is mondhatja, hát jó, akkor fájón, de elengedni kényszerüllek én is! Nem de ez, a teljes létbizonytalanság, mikor már Isten kegyelmére, irgalmára sem számíthatok?
Istenem, nem akarom a nálad nélküli létet, inkább megengedem Nekik a meg nem értést, de könyörögve Hozzád értük, hogy világosságod megvilágosítsa őket, hogy mi mind egyek lehessünk a Te szeretetedben! Mert kihez mennénk, hiszen „Az örök élet igéi nálad vannak.” Mi örömöm, őrült örömöm! Hogy érthetem, mi az mi Nálad van, és amit nekem tartogatsz. Add meg, hogy soha ne engedjek semmiféle csábításnak, aminek engedve, felcserélni akarnám a Te szeretetedet! Ámen
