Ki mondhatja azt, hogy egyik nap olyan, mint a másik?
1Jn 1,1-4 - Ami kezdettől volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megnéztünk és a kezünk tapintott az élet Igéjéről - mert az élet megjelent, és mi láttuk, és tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk -, amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis közösségben vagyunk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. Ezeket azért írjuk nektek, hogy örömünk teljes legyen.
Jn 20,2-8 - Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!” Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt.
Ki mondhatja azt, hogy egyik nap olyan, mint a másik? És, ki mondhatja, hogy a kimondott szó, a leírt szó mindörökre megmerevedik, változatlanná válik? Hiszen az itt elhangzó szentírási részleteket is már hányszor hallottam, s bár bennük Isten ugyan az, engem mégis újra meg újra meglepnek élményként, összefüggéseikben mindig újdonságot jelentenek, ami nem jelent számomra mást, mint, hogy Isten jelenvalósága, de állandó jelenléte, időszerűsége, szeretete, és velem való törődése, dialógus készsége, kezdeményezése, időszerű, és aktuális, kihívó, belekapcsolódni vágyakozik életembe.
Megint olyan sok gondolatot közöl velem, hogy el kell csendesednem, visszavonulni imádságba, hogy elrendezzem, összeállhasson a kép, aki bennem Ő, aki a létemet vágyakozza élni, szeretve magába vontan, felizgatva, felizzítva, ami a mai nap megéléséhez nekem pontosan szükségem, igényem, hiányom még, ebben a hajnali, korai órában.
Keresem, és rátalálok, e csendes, és még sötét boltozat alatt. Magányban, vagy közösségben; szenvedésben, vagy örömben; elfogadásban, vagy rideg elutasításban? Mindegy, csak Vele lenni, és akkor nincs magány, nincs szenvedés, nincs elutasítás! Mert Ő már minden kínt magára vett, bűnhődött minden bűnömért, mi magányt, szenvedést, vagy elutasítást hoz nekem. Én csak kóstolgatom sanyarú sorsát, amelyek között is mindenséget szeretni tudott, és szolgálni!
Akarok, bírok, merek, sőt örömmel fogadom a tanúságtevő apostolt, akivel inkább akarok közösségben lenni, mint azokkal, kik az Írás hitelességében kétségükkel elbizonytalanítani igyekszenek. Mert Ő egy nagyon fontos dolgot állít, hogy közösségben van, illetve apostol társaival vannak „az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal”, akikkel engem is közösségbe vonni akarnak. Nem eltávolítani akarnak Ők Istentől, hanem egységre hozni! A tapasztalatuk – az apostolok számára - olyan meghatározó élmény, melyet kényszeredettek, hogy hírül adjanak nekünk, az utókornak is, e híradásuk nélkül úgy érzi János, hogy nem lehet örömében teljes. Bizony már magam is voltam olyan állapotban, mikor egy esemény annyira lefoglalt magának, hogy nem fért belém, kényszeredettséget éreztem, hogy elmondjam valakinek, mert azzal a gazdagsággal mi így enyém lett, titkomként nem érezhettem magam elég gazdagnak, bőségben levőnek. El kellett mondanom, meg kellett osztanom valakivel, másokkal. Most is így vagyok, ennek a tanításnak a vételével is, ezért írom le.
Valahol olvasom, hogy János azért volt a szeretett tanítványa Jézusnak, mert bár negatív jellemvonásai bőven voltak, talán fiatal korának betudhatóan is, de Jézus azt szerette benne, akivé szerethette, akivé vált később, pontosan Jézus példája és tanítása miatt, amit komolyan vett, és amiből megérlelte élete bölcsességét. Elfogadta azt, hogy Jézus szereti őt, és ez változásra bírta! Talán, csak nem ez az értelme számomra is - ha hagyom, hogy Jánossal közösségbe von -, hogy tanítvánnyá lehetek, és megszeret Jézus, akinek szeretetében megváltozhatok. Sok rossz tulajdonságomat Jézus szeretetében képes lehetek – az Ő szeretetéért megváltoztatni, hogy méltóvá lehessek szeretetére?
Azért az Evangélium még másra is rámutat. Az alázatra. János, aki tudja, hogy Jézus szereti, ebből nem kovácsol magának érdemet, nem helyezi magát az öreg, a Jézus által vezetőnek jelölt tanítvány elé. Megengedi, hogy Péter szerezzen először bizonyosságot az eseményről, tudva, hogy attól számára nem lesz kisebb az az érdem, hogy hírt adhat a csodáról, az örömhírről. Arról, Őt magát hitében megerősíti, az másokat is megerősíthessen. Bizony hinnem kell, ha engem meggyőz Isten, és Jézus Krisztus megtapasztalása, akkor általam másokat is meggyőzhet, az én hitem mások számára is hitelesebbé teszi – másokat is megerősít – Krisztus értünk való szeretetét!
Istenem, igen, engem meggyőz János, én vágyom, akarom a Benned való közösség örömének teljességét, és a Te közösségedben közösségre találni, amely közösséget a Te szereteted, a Te megváltó, megváltoztató szeretetednek ereje éltet! Kereslek, kutatlak, lépten, nyomon, hogy ahol Rád találhatok, ott Rád találjak; hogy ahol szereteted megérint, ott szereteteddel szeretni tudjak magam is! Ámen
