Isten, bár férfinak és nőnek teremtette az Embert

Szám 21,4-9 - Aztán elindultak a Hór hegyétől a Vörös-tenger felé vivő úton, hogy megkerüljék Edom földjét. A nép azonban unni kezdte az utat meg a fáradságot és Isten és Mózes ellen lázadt: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból, hogy meghaljunk a pusztában? Nincsen kenyér, nincsen víz, undorodik már a lelkünk ettől a felette sovány eledeltől.” Rábocsátotta ezért az Úr a népre a tüzes kígyókat, s azok sokat halálra martak közülük. Erre elmentek Mózeshez és azt mondták: „Vétkeztünk, mert az Úr ellen és te ellened szóltunk; könyörögj, hogy vegye le rólunk ezeket a kígyókat!” Könyörgött is Mózes a népért, mire az Úr így szólt hozzá: „Készíts egy rézkígyót és tedd ki jelül: amelyik megmart feltekint rá, az életben marad.” Csinált tehát Mózes egy rézkígyót és kitette jelül: a megmartak, ha feltekintettek rá, meggyógyultak.

vagy

Fil 2,6-11 - aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja [Iz 45,23], hogy „Jézus Krisztus az Úr!” az Atyaisten dicsőségére.

Zs 77,1-38 - Maszkíl Ászáftól. Figyelj, népem, tanításomra, hallgassatok szám szavára. Bölcs mondásra nyitom számat, elmondom a régi idők titkait. Amiket hallottunk és megismertünk, s atyáink elbeszéltek nekünk, nem titkoljuk fiaik elől, elbeszéljük a jövendő nemzedéknek. Hirdetjük az Úr dicséretét, hatalmát, és csodáit, amelyeket végbevitt. Bizonyságot állított Jákobnak, törvényt adott Izraelnek; Megparancsolta atyáinknak, tanítsák meg rá fiaikat, hogy megtanulja a következő nemzedék, a születendő gyermekek. Keljenek fel, és hirdessék fiaiknak, hogy Istenbe vessék bizalmukat, ne feledjék el az Isten műveit, és parancsait teljesítsék! Ne legyenek olyanok, mint atyáik, az a pártütő és lázongó nemzedék; A nemzedék, amelynek szíve nem volt kitartó, és lelke nem volt hű Isten iránt. Efraim fiai felajzották és kilőtték íjukat, de a harc napján hátat fordítottak. Nem tartották meg Isten szövetségét, és törvényét nem akarták követni. Elfelejtették tetteit, a csodáit, amelyeket megmutatott nekik. Atyáik előtt csodákat művelt, Egyiptom földjén, Tánisz mezején. Széthasította a tengert és átvezette őket, a vizeket szinte tömlőbe fogta. Nappal a felhőben vezette őket, s egész éjjel a tűz fényében. Kősziklát hasított fel a pusztában és bőséges áradattal itatta őket. Patakokat fakasztott a kősziklából és folyamként ömlesztette a vizet. Mégis egyre csak vétkeztek ellene, haragra ingerelték a Fölségest a pusztában. Megkísértették szívükben Istent, amikor kedvük szerint ennivalót kértek, s így beszéltek Isten ellen: „Tud-e Isten” -- mondták -- „asztalt teríteni a pusztában?” Íme megütötte a kősziklát és vizek folytak, patakok áradtak. „De vajon tud-e kenyeret is adni, és húst szerezni népének?” Amikor ezt az Úr meghallotta, haragra gerjedt: Tűz gyulladt fel Jákob ellen, és harag szállt Izraelre, mert nem hittek Istenben, és segítségében nem reméltek. Ekkor ő parancsot adott fenn a fellegeknek, és megnyitotta az egek ajtóit. Ennivalóként mannát hullatott nekik, és mennyei kenyeret adott: angyalok kenyerét ette az ember; Bőségesen küldött nekik ennivalót. Déli szelet támasztott az égen, és hatalmával elhozta a délnyugati szelet. Annyi húst hullatott rájuk, mint a por, s annyi szárnyast, mint a tenger fövenye: hullottak táboruk közepére, körös-körül sátraik köré. Ettek és nagyon jóllaktak, mert megadta nekik, amit kívántak. De még fel sem hagytak torkosságukkal, még szájukban volt az étel, amikor Isten haragja felgerjedt ellenük, agyonsújtotta kövéreiket, leterítette Izrael választottait. Mindamellett ismét csak vétkeztek, és nem hittek csodatetteinek. Ezért hiábavalóságban enyésztek el napjaik, és rettegésben esztendeik. Ha pusztította őket, hozzá fordultak, megtértek és virradatkor hozzá folyamodtak. Megemlékeztek arról, hogy Isten az oltalmazójuk, s a fölséges Isten a megváltójuk. Szerették őt szájukkal, hazudtak neki nyelvükkel, mert szívük nem volt egyenes hozzá, és nem voltak hűek szövetségéhez. De ő irgalmasan megbocsátotta bűneiket, és nem pusztította el őket. Haragját gyakran elfordította és nem öntötte ki egész bosszúságát.

Jn 3,13-17 - Senki sem ment föl a mennybe, csak az, aki a mennyből jött le: az Emberfia. Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne.” Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ.

Isten, bár férfinak és nőnek teremtette az Embert, mégis, Isten szemében egyek ők. Egy az üdvösségünk, még akkor is, ha útjaink különbözők. Üdvösségünk záloga, Isten szeretete. Mely felülmúl minden evilági szépséget, erőt, és hatalmat. De szenvedést, és kínt is! Krisztus a bizonyossága annak, hogy az egyik, nincs a másik nélkül. Ugyanakkor, míg a szeretet Istenből fakad, és általa szenteli meg a teremtést, az Ember értetlensége, együgyűsége hozza magával a szenvedést, és a kínt. Nevezhetjük ezt gonosznak, rossz szellemnek, vagy bárminek, de, amíg Isten léte embertől független – egyszerűen van, addig a gonosz léte csak az Ember által létezik. Gondoljunk ebbe bele, hogy, ha Isten megszentelő kegyelme képes lehetne betölteni mindent, akkor hol lehetne a gonosznak ereje, hatalma?

A Szent Krisztiána rend 10. életszabálya azt mondja: »Ez a szerzetesi fogadalom a keresztségben gyökerezik, és a személy válaszát egyértelműen, teljes mértékben fejezi ki. Ezt az Egyház elfogadja. A Szent Krisztiána rendben a személy ezt közösségben éli meg.

Ezzel a határozott, és nyilvánosság előtt vállalt válaszukkal a nővérek fel akarják hívni a figyelmet Isten mindenekfelett álló jelenlétére, mely iránti hitüket és hűségüket fejezik ki.

Összefogásukat az Egyház és a Világ szolgálatára szánják.«

Ez a megfogalmazás egy női rend alapszabályában szerepel, de, valójában bárki, aki Istennel örökkévaló közösségre vágyakozik, kijelentheti, és csatlakozhat ehhez a szabályhoz. Annál is inkább mondhatom ezt, mert valójában ennek a rendnek a létrejötte egy házaspár életigenléséből vált rendi elköteleződéssé. A két személy, a férj és feleség, egymás teljességét képes volt úgy szolgálni, hogy az által energiáik Isten dicsőségére legyenek, vagyis a szeretet kiteljesedésében a világ megszentelődését szolgálja. A leg alapvetőbb, és a legtermészetesebb, ugyanakkor a legkisebb sejtje a közösségnek a házasságban megélt életközösség. Szándéka, Isten akaratából az, hogy ebből a parányi közösségből szülessenek olyan személyek, akikben a szeretet szolgálata megsokszorozódhat. Valahogy így képzelhette el Isten el azt, hogy a szeretet mindent betöltsön, vagyis, hogy Isten legyen A minden mindenben. De, mi más az, ami lerontja Isten szándékának hatékonyságát, hát én, az Ember. Aki együgyű vagyok, és fennkölten gőgös, önző, és önmegvalósító, már nehogy Isten tudja mi jó nekem – felkiáltással élem az életemet. Mint akinek az élet a sajátja, és saját javára való.

Szóval, a keresztséget magamra kell vennem, magamra próbálni, hogy az, az abból fakadó erő, gyökérként táplálhasson. Meg fejtendő az Ember számára, hogy mit akar Isten szeretete bennem kimunkálni. Elköteleződni, és tudatosítani magamban, segíts Istenem, hogy a tied vagyok, Neked élek, és Benned érhetem el önmagam teljességét! Ehhez, közösségre van szükségem, Veled, és Benned, ki Által van za Élet itt, és most a számomra! Ámen