János evangélista, ebben a részben

ApCsel 22,30; 23,6-11 - Másnap aztán tüzetesebben meg akarta tudakolni, hogy a zsidók mivel vádolják. Eloldoztatta őt, összehívta a papokat és az egész főtanácsot, azután elővezette Pált, és eléjük állította.

Mivel Pál tudta, hogy egyrészük a szaddúceusok közül, a többi pedig a farizeusok közül való, felkiáltott a főtanácsban: ,,Férfiak, testvérek! Farizeus vagyok, és farizeusok fia! A reménység és a holtak feltámadása miatt állok törvény előtt.’’ Mihelyt kimondta ezt, nézeteltérés támadt a farizeusok és a szaddúceusok között, és a sokaság megoszlott. A szaddúceusok ugyanis azt mondják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek; a farizeusok pedig mindkettőt vallják. Lett erre nagy lárma. A farizeusok közül ugyanis néhányan felálltak, és harciasan kijelentették: ,,Semmi rosszat sem találunk ebben az emberben! Lehet, hogy lélek, vagy angyal szólt hozzá.’’ Mivel a vita elfajult, az ezredes attól tartott, hogy szétszaggatják Pált. Kiadta tehát a parancsot, hogy a katonák jöjjenek le, ragadják ki közülük, és vigyék a várba. A következő éjszakán pedig megállt mellette az Úr, és azt mondta neki: ,,Légy állhatatos, mert amint tanúságot tettél rólam Jeruzsálemben, úgy kell tanúságot tenned Rómában is.’’

Zs 15 - Miktám, Dávidtól. Óvj meg engem, Uram, mert tebenned van reményem! Mondom az Úrnak: ,,Te vagy az én Istenem, nagyobb javam nincsen nálad.’’ A szentekben, a jeles férfiakban, akik a földön vannak, bennük van minden gyönyörűségem. Sok gyötrődése van azoknak, akik más istenek után futkosnak. Nem veszek részt véres áldozataikban, nevüket sem veszem ajkamra. Az Úr az én örökségem és kelyhem osztályrésze: te adod vissza örökségemet. A mérőzsinór pompás részt juttatott nekem, valóban pompás nekem az én örökségem. Áldom az Urat, aki értelmet adott nekem, veséim még éjjel is figyelmeztetnek engem. Szüntelenül az Úr van szemem előtt, meg nem ingok, hisz ő áll jobbomon. Ezért örvend a szívem és ujjong a nyelvem, sőt testem is reménységben pihen: Mert nem hagyod az alvilágban lelkemet, s nem engeded, hogy szented romlást lásson. Megmutatod nekem az élet útját, az öröm teljességét színed előtt, és a gyönyörűséget jobbodon mindörökké.

Jn 17,20-26 - De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek, hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, mint ahogy engem szerettél. Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt. Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük.’’

János evangélista, ebben a részben egy nagyon komoly és fontos dolgot rögzít Jézus életéből. Az Istenben közösségünk, és az egységünk gondolatát! Amit, Jézus szándéka életével átörökíteni, minden Benne hívő szívébe! Megérteni, megtapasztalni, olyan mértékben, hogy ez meghatározóvá tegye egész életünket.

Azt kell látnom, hogy sajnos, ez a mentalitás – ez a gondolkodás - nem domináns korunk egyházfelfogására. Ez a krisztusi szándék nem járja át és nem teljesedik ki egyházunkban, de egyetlen keresztény egyházban sem! Ez nem meghatározója a szeretet kommunikációnknak!

Miben kellene másnak lennünk, ha ez a szemlélet válna uralkodóvá egyházunkban?

Én, úgy gondolom, hogy ha Jézusnak ezt a gondolkodását értenénk, akkor sokkal inkább kellene jellemzővé válni közöttünk annak, hogy először a jót feltételezzük egymás szándékáról, ugyanakkor a közösségi jót helyeznénk előtérbe önös érdekeink érvényesítésénél. A ma embere, még ha keresztlénynek is vallja magát, a gondolkodásában világias, azaz egocentrikus. Azaz: a magam számára jóból kiindulva határozom meg Isten szándékát velem, és nem az Isten szándéka szerinti jót kutatva kontrollálom azt, amit én jónak vélek.

Isten szólít ugyanis mindannyiunkat arra, hogy munkatársai legyünk, azaz: közösségre lépjünk Vele! Ugyanakkor, Isten a közösségi érdeket tekinti mindenekfelett jónak, hiszen az Isten országa közösségi tér, melybe bevonzani szeretne mindent, és mindenkit, és éppen ezért e közösségi érdek érvényesítésére szeretne használni minden egyéni jóra alkalmasságot.

Amíg én, a keresztény ember, előbbre valónak tartom a magam érdekét, mert a világ ezt sugallja, és környezetem ösztönösen erre predesztinál, talán még a neveltetésünk és szokásrend is erre vezet rá, addig bizony a világi észjárás szolgálója vagyok, és nem az isteni logikát vonom magamra. Itt téved el az Egyházunk, amikor az Egyházat világi emberek tömege képviseli, nem pedig krisztusi lelkületűek. De, hogyan is lennénk képesek a krisztusi gondolkodásra, ha nem kutatjuk, és nem keressük a közösségünket Krisztussal – az is lehet, hogy nem élő hittel tesszük -, amire pedig az evangéliumok és az evangélisták a Szentírás által próbálnak bennünket tanítani, és akikhez Isten Szentlelke próbálja kegyelmeit ránk kiárasztani, hogy életünk legyen, és életet lehelhessen általunk a világba?

Nekünk minden lélegzetünkkel megsokasítani kellene a Szentlélek erejét, és nem a világ lélegzetét kellene felerősítenünk. Kit szolgálunk? Bizony, fel kellene többször vetnünk e kérdést a magunk számára! És bizony, ez mindannyiunk dolga volna, hogy egymást Isten jóságában erősítsük, és ne egymás szentségre képességét gyalázzuk meg.

Amikor én, bármi ötletemmel előállok, jónak tartva azt, akkor azt, hogy ötletem Isten szándéka szerinti jó, vagy sem, nem én fogom meghatározni, eldönteni, hanem a közösség, melyben Krisztus Szentlelke vagy képes felhasználni a közösség javára, vagy sem. És ez, akkortól, hogy megosztottam az ötletemet a közösséggel, már a közösségen fog múlni, hogy alkalmas–e Isten szándékára, vagy sem. A keresztény küldetés mindig szolgálat, Istennek, és nem az Embernek! Éppen ezért, a közösség nem mércéje annak, hogy az én szolgálatom kedves-e Istennek, vagy sem. Isten nem teljesítmény orientált, hanem minőség orientált. Isten van az Ember szolgálatára. Isten, mindig kész arra, hogy az Ember üdvösségét szolgálja. Nem csak akkor volt kész Isten az Ember szolgálatára, amikor a megváltásunkat véghezvitte, hanem most is, amikor a megváltásunk beteljesítéséért aggódik! Mert, ha bennem a megváltás szándéka, alkalmatlanságom miatt – alázatosságom és szelídségem híján - nem teljesülhet, bizony, én lehet csak az, aki Keresztelő Jánoshoz leszek közelebb a mennyben, mint Krisztushoz! A bűnbánat kevés, a Szentlélekben megkeresztelkedve kell növekednem, hogy Isten szándékára legyek! Te vezess engem Istenem, Aki Krisztusban akarsz nevelni, növelni engem, Szentlelked erejével! Ámen