Bár megkérdezi az ember

2Sám 15,13-14.30; 16,5-13a - Hírmondó jött ekkor Dávidhoz és azt mondta: „Teljes szívvel követi Absalomot egész Izrael.” Azt mondta erre Dávid a szolgáinak, akik vele voltak Jeruzsálemben: „Keljetek fel, meneküljünk, mert nem lesz menekvésünk Absalom színe elől; szaporán menjetek, hogy ha megérkezik, itt ne lepjen minket, s romlást ne zúdítson ránk, s kardélre ne hányja a várost.” Dávid pedig felment az Olajfák hegyére, sírva ment, mezítelen lábbal s beburkolt fejjel haladt, s az egész vele levő nép is beburkolt fővel, sírva tartott felfelé.

Amikor aztán Dávid király Bahurimig jutott, íme, kijött onnan egy ember, aki Saul házának nemzetségéből való volt, név szerint Szemei, Gera fia, s amint kijött, jártában egyre átkozta, s kövekkel hajigálta Dávidot s Dávid király minden szolgáját, pedig az egész nép és valamennyi harcos ott haladt a király jobbján és balján. Így szólt Szemei, amikor a királyt átkozta: „Eredj, eredj te vérszopó ember, Béliál fia! Megtorolta rajtad az Úr Saul házának minden vérét, hogy elfoglaltad királyságát és Absalomnak, a fiadnak a kezébe adta az Úr a királyságot, s téged íme, szorongatnak bajaid, mert vérszopó ember vagy.” Azt mondta ekkor Abizáj, Száruja fia a királynak: „Mit átkozza ez a holt eb uramat, a királyt? Elmegyek, s fejét veszem.” Ám a király azt mondta: „Mi közöm hozzátok, Száruja fiai? Hagyjátok, hadd átkozzon, hiszen az Úr parancsolta neki, hogy átkozza Dávidot, s azért ki merné kérdezni, hogy „miért cselekszik így.”„ Majd azt mondta a király Abizájnak s minden szolgájának: „Íme, saját fiam, aki az én ágyékomból származott, tör életemre: mennyivel inkább tehát Jemini fia? Hagyjátok, hadd átkozzon az Úr parancsa szerint, hátha megtekinti az Úr nyomorúságomat, s jóval fizet nekem az Úr e mai átokért.” Tovább ment tehát Dávid, s vele társai az úton, Szemei pedig a hegygerinc oldalán, vele szemben haladt, s közben átkozódott, köveket hajigált és földet hányt feléje.

Zs 3 - Dávid zsoltára, amikor fia, Absalom elől menekült. Uram, számosan szorongatnak engem, és sokan kelnek föl ellenem! Sokan mondják rám: „Nincsen segítsége Istenében!” Ám te, Uram, oltalmam vagy nekem, dicsőségem vagy, és fölemeled fejem. Hangos szómmal az Úrhoz kiáltottam, s szent hegyéről meghallgatott engem. Aludni tértem, s álomba merültem, és felébredtem, mert az Úr fölkarolt engem. Nem félek ezernyi néptől, amely körös-körül rám tör. Kelj fel, Uram, szabadíts meg, Istenem! Te arcul csaptad minden ellenségem, a bűnösök fogát összetörted. Az Úré a szabadítás, legyen áldásod népeden!

Mk 5,1-20 - Nemsokára átjutottak a tengeren túlra a gerázaiak földjére. Amint kilépett a bárkából, mindjárt elébe ment egy ember a sírok közül, aki a tisztátalan lélek hatalmában volt és sírboltokban lakott. Már láncokkal sem tudták megkötözni. Sokszor béklyóba és láncra verték, de elszakította a láncokat, összetörte a bilincseket, és senki sem tudta őt megfékezni. Éjjel-nappal mindig a sírboltokban és a hegyekben tanyázott, kiáltozott és kövekkel roncsolta magát. Amikor messziről meglátta Jézust, odafutott, leborult előtte, és nagy hangon kiáltotta: „Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Isten Fia? Az Istenre kényszerítlek, ne gyötörj engem!” Ő ugyanis azt mondta neki: „Tisztátalan lélek, menj ki az emberből!” Ekkor megkérdezte tőle: „Mi a neved?” Az így válaszolt neki: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk.” És könyörögve kérte őt, hogy ne űzze ki arról a vidékről. Volt ott a hegy körül a legelőn egy nagy disznócsorda. A démonok azt kérték tőle: „Küldj minket a disznókba, hadd menjünk beléjük.” Jézus mindjárt megengedte nekik. A tisztátalan lelkek kimentek és megszállták a disznókat. Erre a kétezernyi csorda a meredekről a tengerbe rohant, és belefulladt a tengerbe. Akik legeltették őket, elfutottak, s hírül vitték ezt a városba és a falvakba. Az emberek kimentek, hogy lássák, mi történt. Jézushoz érve látták, hogy az ördögseregtől megszállott felöltözve, ép ésszel ül, és félelem fogta el őket. A szemtanúk pedig elbeszélték nekik, hogy mi történt az ördöngössel és a disznókkal. Ezért kérni kezdték őt, hogy távozzék el a határukból. Amikor beszállt a bárkába, az ember, aki megszállott volt, kérte őt, hogy vele mehessen. De Jézus nem engedte meg neki, hanem így szólt: „Menj haza a tieidhez, és hirdesd nekik, milyen nagy dolgot művelt veled az Úr, és hogyan könyörült meg rajtad!” Az el is ment, és elkezdte hirdetni a Tízvárosban, hogy Jézus milyen nagy dolgot cselekedett vele. És mindenki csodálkozott.

Bár megkérdezi az ember Jézust, hogy „Mi közöm hozzád”, ugyanakkor tisztában van azzal, hogy tisztátalan lelkek gyötrik. Azt is felismeri a gonosz lelkektől megszállott, hogy Jézus a „magasságbeli Isten Fia”. Ezek szerint, azt is tudja, hogy ők ketten nem férnek meg együtt. Azt ugyan, már nem látta tisztán, hogy esélye lehet a szabadulásra a gonosztól, hiszen csak azt kérte Jézustól, hogy őt magát ne kergesse el erről a helyről. Talán azt világosan látta, hogy máshol már nincs nyugta az emberektől, csak ezen a helyen.

A gonosztól megszállott ember képzeletét is felülmúlja Jézus, amikor kiűz belőle minden gonoszságot. Megszabadító az Isten ereje! Mintha Jézus csak ezért kötött volna ki ezen a helyen, hogy ezt az embert megmentse. Bár, a csorda pásztorainak volt idejük, hogy elfussanak a városba, és a város népét oda hívják, hogy mindenki lássa azt, ami történt.

A megtisztult emberre pedig ráparancsol, hogy legyen tanúja családja körében annak a csodának, ami vele történt. A csoda, csodálkozást váltott ki az emberekben.

El sem tudom képzelni, hogy ma történhetne Isten által olyan csoda, amin mi elcsodálkoznánk. Van olyan dolog, amiben nem kételkednénk? Amire képesek volnánk úgy rácsodálkozni, mint ami Isten cselekvésének következménye? Sajnos, nem vagyok ebben bizonyos. Az idézett utolsó mondatában erős kifejezés a mindenki, de az is, hogy csodálkozott. Egy tömör tőmondat, és mégis, elégséges arra, hogy eltűnődhessek azon, hogy milyen a mi Istenkapcsolatunk, és, hogy mennyire vagyunk képesek mi, ma élő emberek még arra a természet közeli életre, hogy meglephessen, csodálkozásra késztethessen Isten?

Azt kell megállapítanom, hogy Isten természeti lény, Akit mi azért nem értünk már, mert annyira természettől elvonatkoztatott, természettől idegenekké váltunk! Egy sterilizált, inkubátor világban, közegben élünk, melyben önfenntartókká lettünk, annyira, hogy már teljesen idegen tőlünk az, hogy elviselni képesek lehessünk azt, hogy Valaki más gondoskodjon rólunk.

Nincs senki iránt bizalmunk, csak magunkban bízunk.

Nem hiszünk már abban, hogy bárki segítsége önzetlen lehet.

Abban a tévhitben ringatjuk magunkat, hogy nekünk minden jár.

És, még azzal is áltatjuk magunkat, hogy mi bármit meg tudunk tenni, bármit el tudunk érni, csak legyen hozzá elég pénzünk, és elég hatalmunk.

Vagyis: mindent szabad, minden lehet, és minden kell, mit a pillanattól magamnak elvárhatok!

Micsoda veszély az Ember, önmagára nézve! Ha nincs Istene, Teremtője! Vagyis olyan Valaki, Aki önmagától képes megvédeni! Gerázai rémekké lettünk! Szabadításodra Istenünk, ugye számíthatunk! Ámen