Nehéz embernek elviselni a tisztaságot

Ter 21,5.8-20 - Ábrahám százesztendős volt, amikor megszületett a fia, Izsák. Amikor aztán megnőtt a gyermek, elválasztották, és elválasztása napján Ábrahám nagy lakomát rendezett. Amikor azonban Sára látta, hogy az egyiptomi Hágár fia ingerkedik Izsákkal, az ő fiával, azt mondta Ábrahámnak: „Dobd ki ezt a szolgálót és a fiát, mert nem fog örökölni ennek a szolgálónak a fia az én fiammal, Izsákkal!” Nehezére esett ez a dolog Ábrahámnak a fia miatt. De Isten azt mondta neki: „Ne essen nehezedre gyermeked és szolgálód dolga: mindabban, amit Sára mond neked, hallgass a szavára, mert Izsák utódait fogják utódodnak nevezni. Azért a szolgáló fiát is nagy nemzetté teszem, hiszen a te magzatod!” Kora reggel felkelt tehát Ábrahám, fogott egy kenyeret és egy tömlő vizet, rátette Hágár vállára, odaadta a gyermeket, és elbocsátotta. Az elment, és össze-vissza bolyongott Beerseba pusztájában. Amikor aztán elfogyott a víz a tömlőből, odatette a gyermeket az egyik ott lévő fa alá. Aztán elment, és vele szemben leült egy nyíllövésnyi távolságban. Azt mondta ugyanis: „Ne lássam meghalni a gyermeket!” Leült tehát átellenben, és hangos sírásra fakadt. Isten azonban meghallotta a gyermek hangját, és Isten angyala szólította Hágárt a mennyből: „Mi van veled, Hágár? Ne félj, mert meghallotta Isten a gyermek hangját arról a helyről, ahol van. Kelj fel, vedd fel a gyermeket, fogd őt erősen a kezeddel, mert nagy nemzetté teszem őt!” Isten azután megnyitotta az asszony szemét, mire az meglátott egy kutat. Odament, megtöltötte a tömlőt, és inni adott a gyermeknek. Isten ettől kezdve vele volt, s az felnövekedett, a pusztában maradt, és íjász lett belőle.

Zs 33 - Dávidtól, amikor őrültséget színlelt Abimelek előtt, és az továbbengedte őt. Áldom az Urat minden időben, ajkamon van dicsérete szüntelen. Az Úrban dicsekszik lelkem, hallják meg a szelídek s örvendezzenek. Magasztaljátok az Urat velem, dicsérjük együtt az ő nevét. Kerestem az Urat és meghallgatott, minden rettegésből kiragadott engem. Nézzetek rá és megvilágosultok, és arcotok meg nem szégyenül. Íme ez a szegény kiáltott, az Úr meghallgatta, és kiszabadította minden szorongatásából. Az Úr angyala az őt félőket körülsáncolja, és kiragadja őket. Ízleljétek meg és lássátok, milyen édes az Úr, boldog az az ember, aki őbenne bízik! Féljétek az Urat, szentjei mind, mert nem szenvednek szükséget, akik őt félik! Gazdagok nyomorba juthatnak s éhezhetnek, de akik az Urat keresik, semmi jót sem nélkülöznek. Jöjjetek, fiaim, hallgassatok rám, az Úr félelmére tanítlak titeket. Ki az, aki élni akar, s jó napokat kíván látni? Őrizd meg nyelvedet a gonosztól, s ajkad ne beszéljen csalárdságot! Fordulj el a rossztól és tégy jót, keresd a békét és azt kövesd! Az Úr szemmel tartja az igazakat, és imádságukat meghallgatja. De az Úr tekintete ott a gonosztevőkön is, hogy eltörölje emléküket a földön. Kiáltottak az igazak és az Úr meghallgatta, és minden szorongatásukból kiszabadította őket. Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és megmenti az alázatos lelkűeket. Sok nyomorúság éri az igazakat, de az Úr valamennyiből kimenti őket. Megőrzi minden csontjukat, egy sem törik el belőlük. Gonoszságuk öli meg a bűnösöket, s megbűnhődnek akik gyűlölik az igazat. De szolgáit az Úr megszabadítja, és senki sem bűnhődik, aki benne bízik.

Mt 8,28-34 - Amikor a túlpartra értek, a gadaraiak vidékére, elébe jött két megszállott. A sírokból jöttek ki, nagyon veszélyesek voltak, ezért senki sem mert azon az úton járni. S azok íme, így kiáltottak: „Mi közünk hozzád, Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj minket?” Messze tőlük egy nagy disznócsorda legelészett. A démonok kérlelték őt: „Ha kiűzöl minket, küldj a disznócsordába.” Azt mondta nekik: „Menjetek.” Azok kimentek és belebújtak a disznókba. És íme, lezúdult az egész konda, le a meredekről a tengerbe, és megfulladtak a vízben. A kondások pedig elfutottak a városba, és hírül vittek mindent, a megszállottakkal történteket is. És íme, az egész város kijött Jézus elé. Amikor meglátták őt, kérlelték, hogy menjen máshová a határukból.

Nehéz embernek elviselni a tisztaságot, az ártatlanságot, a bűn nélküliséget. Talán képtelenség is. Talán félünk is a tisztaságtól. Pontosan azért, amiért úgy érezzük, hogy nem vagyunk képesek a tisztasággal közösséget teremteni, alkotni. Idegen számunkra a tisztaság. Ahogy idegenkedünk a megszállottságtól, a gonoszságtól is.

Nagyon ellentmondásosnak tartom azt is, ahogy nem tudunk mit kezdeni a cigányság közönségességével, durvaságával, erős érzelmeivel, és annak kifejezésmódjával. Bűnösnek ítéljük, és gonosznak, amitől félnünk kell. Pedig, arról van szó többnyire, hogy nem értjük a cigányság kultúráját. Idegen tőlünk, úgy tartjuk. Ugyanakkor, én úgy ítélem meg, hogy tévesen értelmezve őket, e téves értelmezés szerinti gonoszság felé sodródik civilizációnk, az európai civilizáció. Egyre közönségesebbek, durvábbak, trágárabbak vagyunk, miközben elidegenedünk egymástól, és egymást is már ellenségeinknek tekintjük. Elutasítók lettünk már nem csak a cigánysággal szemben, de egymással szemben is. Nem értjük, és egyre inkább nem is akarjuk érteni egymást. Miközben elvárnánk, hogy bennünket értsenek meg mások.

Mintha már bennünk is ez a lelkület uralkodna, ami abban a két gadarai megszállottban! Az a félelem uralkodik el rajtunk is, ami rajtuk. Még nem mondjuk ki, de már megfogalmazódik bennünk az a félelem, amiből előbb, vagy utóbb ki fog törni a kérdés: „Mi közünk hozzád, Isten Fia? Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj minket?” Ez nem istenfélő viselkedés, ne essünk tévedésbe! Ez az értetlen ember viselkedése, aki, amit nem ért, Akit nem ért, attól fél.

A félelem rabjaivá válunk, ahelyett, hogy keresnénk és kutatnánk Isten megértését abban a szeretet viszonyban, amit Isten kínál nekünk.

Bizony, nem szolgálhatunk két úrnak! És, mert a világ ura elcsábított bennünket, a világ rabszolgáivá lettünk, a világot szolgáljuk ki, nem marad más számunkra, mint az, hogy féljünk Istentől! Lehet, hogy el fog jönni annak az ideje, amikor már démonaink fognak menekülni tőlünk, mert már ők sem érzik jól magukat bennünk? És akkor az Isten az ő kérésükre fog megmenteni bennünket gonoszságainktól? Ellenünkre lesz megmentőnk az Isten? Elég kétségbeejtő, abszurd erre gondolni, hogy az Ember már annyira el lesz adósodva, hogy a gonoszsága fogja megmenteni a haláltól? Mégis, nem kizárt!

Számomra elég megdöbbentő a mai evangélium utolsó mondata: „Amikor meglátták őt, kérlelték, hogy menjen máshová a határukból.” Azért megdöbbentő ez számomra, mert úgy élem meg, mintha ma ugyanez történne körülöttem: kizavarjuk Istent a körünkből. Nem kell! Vannak maszek isteneink, akik tetszenek nekünk!

Mert nem az a fontos számunkra, hogy Istennek tetszők legyünk, hanem az, hogy nekünk tetszők legyenek az isteneink!

Nem vagyunk jók, de azért szándékosan nem kellene a rosszat, a gonoszat  menedzselnünk. Nem úgy lehet jobbá lenni, ha a gonoszsággal felülírjuk a jót!

Nem akarom, hogy így legyen! Nekem, számomra ne legyen az a tetsző! Rád bízom magam Istenem! Észrevétlenül, a Te kezed formáljon engem! Gondolataimat, akaratomat, érzelmeimet, tudatomat, képességeimet, körülményeimet, és környezetemet a Te kezed munkálja, Benned legyek alkotóvá, és alakíthatóvá! Ámen