Jézus valami olyan méltóságáról próbálja meggyőzni az embert

Zsid 6,10-20 - Mert Isten nem igazságtalan, hogy megfeledkezzék művetekről és a szeretetről, amelyet az ő nevében tanúsítottatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és szolgáltok. Azt kívánjuk, hogy közületek mindenki ugyanazt a készséget tanúsítsa mindvégig, míg a remény be nem teljesedik, s hogy ne legyetek restek, hanem azok követői, akik a hit és a béketűrés által örökösei az ígéreteknek. Mert amikor az Úr Ábrahámnak ígéretet tett, mivel nála nem volt senki nagyobb, akire esküdjék, önmagára esküdött: „Bizony, áldván áldalak téged és sokasítván megsokasítalak.” [Ter 22,16-17] Az pedig türelmesen várakozva elnyerte az ígéretet. Mert az emberek önmaguknál nagyobbra esküsznek, és minden viszálykodásuk vége a megerősítő eskü. Ezért Isten, hogy annál inkább megmutassa az ígéret örököseinek terve változatlanságát, esküvel kötelezte magát, hogy két megmásíthatatlan dolog által, melyek tekintetében Isten nem hazudhat, igazán komoly vigasztalásunk legyen nekünk, akik törekszünk az elénk tárt remény elnyerésére. Ez a mi lelkünk biztos és szilárd horgonya, amely elér a kárpit belsejéig [Lev 16,2], ahová mint a mi elöljárónk, értünk lépett be Jézus, aki Melkizedek rendje szerint főpap lett mindörökké [Zsolt 110,4].

Zs 110 - Hálát adok az Úrnak, teljes szívemből, az igazak tanácsában és a gyülekezetben. Nagyok az Úr cselekedetei, kívánatosak mindenkinek, aki vágyik utánuk. Fönséges és ékesség az ő műve, és igazsága megmarad örökkön örökké. Emléket állított csodáinak, irgalmas és kegyes Úr. Enni adott az őt félőknek; Szövetségéről mindenkor megemlékezik. Megmutatta népének hatalmas művei erejét, nekik adta a nemzetek örökségét; Kezének műve igazmondás és igaz ítélet. Mind megbízhatók az ő rendelkezései; Örökkön örökké szilárdan állnak, hűségben és igazságban születtek. Megváltást küldött népének, örökre elrendelte szövetségét. Szent és félelmetes az ő neve. A bölcsesség kezdete az Úr félelme, helyesen gondolkodik mindenki, aki aszerint cselekszik; Dicsérete megmarad örökkön örökké. ALLELUJA!

Mk 2,23-28 - Történt ismét, hogy amikor szombaton a vetések közt járt, tanítványai útközben tépdesni kezdték a kalászokat. A farizeusok azt mondták neki: „Nézd, azt csinálják szombaton, amit nem szabad.” Ő így felelt nekik: „Sohasem olvastátok, mit cselekedett Dávid [1 Sám 21,2-7], amikor szükséget szenvedett, és éhezett ő, és akik vele voltak? Hogyan ment be az Isten házába Abjatár főpap idejében, és evett a kitett kenyerekből, amelyeket nem szabad másnak megenni, csak a papoknak, és adott azoknak is, akik vele voltak?” Aztán hozzátette: „A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért. Ezért az Emberfia ura a szombatnak is.”

Jézus valami olyan méltóságáról próbálja meggyőzni az embert, olyan titkot világosít meg a számunkra, amiben addig nem mertünk hinni. A szeretet szabadságáról beszél, a szeretet nagyvonalúságának bizalmáról, melyre Isten felkeni az embert! Isten hiszi, hogy az ember képes élni azokkal a lehetőségekkel, kegyelmekkel, melyekkel az Isten rendelkezik, de amelyeket megoszt, rábíz az emberre is. Ez jelenti azt, hogy a maga képére és hasonlatosságára teremtette az Embert! Méltó az ember rá – Isten bizalmat szavaz Az Embernek rá! -, hogy a szeretet gazdagságából lehessen élete, és ezt az életet ossza meg embertársaival!  

Miből következetek erre, a mai evangélium szellemiségét használva bizonyítékul állításomhoz?

„Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt.” [Mt 10.37-39] – Jézus ebben a tanításában azt mondja, hogy az Ő igazsága több, mint bármelyikünk igazsága. Pontosabban: „Sokat kellene még rólatok mondanom és ítélkeznem, de aki küldött engem, igazmondó, és én azt mondom el a világnak, amit tőle hallottam.« (…) »Amikor fölemelitek az Emberfiát, akkor megtudjátok majd, hogy én vagyok, és semmit sem teszek magamtól, hanem úgy mondom ezeket, amint az Atya tanított engem. És aki küldött engem, velem van, nem hagyott magamra, mert mindenkor azt teszem, ami kedves neki.« [Jn 8,26; 28-29] – nem az övé, hanem Aki Őt küldte.

Pál apostol is ezt a tanítást erősíti meg: „Egyébként, testvérek, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami dicséretes, ami erényes és magasztos.” [Fil 4,8]

Az Ember méltósága Istentől van! Ami nem Belőle származik, az az ember gőgje, büszkesége, akarnoksága, hatalom vágya, vagy olyan más, nem kívánatos együgyűségéből eredő önismeret hiányából fakad, ami nem lehet méltóság, vagyis bűnre hajlandóság.

Ezért mondja Jézus e következő tanítását: „Ha egy városba vagy faluba bementek, tudakozódjatok, hogy ki az arra méltó benne, és maradjatok nála, amíg tovább nem mentek. Amikor beléptek a házba, köszöntsétek azt! Ha méltó rá a ház, szálljon rá a ti békétek; ha pedig nem méltó, a békétek térjen vissza hozzátok.” [Mt 10,11-13]

Közösségre lépni azzal, aki az Isten embere, és e közösségben megerősödni, és megerősíteni Őt is! Ez az Istenben való közösség elve, úgy gondolom, ahol egymást erősíthetjük meg a hitben, az Istenbe vetett hitben!

„A szombat lett az emberért, és nem az ember a szombatért. Ezért az Emberfia ura a szombatnak is.” Az Ember lett az Istenért, Aki az Emberben akar megdicsőülni – ezért, az Emberfia ura a szombatnak. Vagyis, Őt illet minden tisztelet, és minden szolgálat, melyet az ember tesz az életért!

Istenem, köszönöm mindazt, amit tanítasz emberéleteken keresztül, átívelve a természet törvényein, nem rejtőzve emberi szavakban, hanem megnyilatkozol, megnyilvánulsz, hogy méltóságomra elvezess! Ámen