Hohó! A vértanúk ünnepén Jézus azon szavait idézzük
Bölcs 3,1-9 - Az igazak lelkei azonban Isten kezében vannak, s a halál kínja nem éri őket. Úgy látszott a balgák szemében, hogy meghaltak, távozásukat balsorsnak vélték, és végső romlásnak, hogy elmentek tőlünk, ők azonban békességben vannak, ha kínt szenvedtek is az emberek szemében, reményük halhatatlansággal teljes, kevés fenyítés után nagy javakban van részük, mert Isten próbára tette, és magához méltóknak találta őket. Megvizsgálta őket, mint az aranyat a kohóban, és elfogadta őket egészen elégő áldozatul. Látogatásuk idején pedig az igazak felragyognak, olyanok lesznek, mint a szikra, amely a nádasban tovaterjed, ítélkeznek nemzeteken, és uralkodnak népeken, s az Úr lesz a királyuk örökké. A benne bízók megértik az igazságot, s a hívek kitartanak mellette szeretetben, mert választottjai kegyben és békességben részesülnek.
Zs 125 - Zarándok-ének. Mikor az Úr megfordította Sion fogságának sorsát, olyan volt, mintha álmodnánk. Akkor szánk vígsággal telt meg, nyelvünk pedig ujjongással. Azt mondták akkor a nemzetek között: „Nagy dolgokat művelt velük az Úr!” Nagy dolgokat művelt velünk az Úr, azért örvendezünk. Fordíts fogságunkon, Uram, mint ahogy megfordítod délen a patakokat! Akik könnyek között vetnek, majd ujjongva aratnak. Csak mentek és sírtak, úgy vitték vetni vetőmagjukat; de ujjongva jönnek vissza majd, s úgy hozzák a kévéiket.
Mt 10,28-33 - Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Féljetek inkább attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani a gyehennában. Két verebet ugye egy fillérért árulnak? És egy sem esik közülük a földre a ti Atyátok tudta nélkül. Nektek azonban még a hajszálaitok is mind meg vannak számlálva a fejeteken. Ne féljetek hát, hisz különbek vagytok ti sok verébnél. Mindazt, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van. De azt, aki megtagad engem az emberek előtt, én is meg fogom tagadni Atyám előtt, aki a mennyekben van.
Hohó! A vértanúk ünnepén Jézus azon szavait idézzük, amikor a félelmünkről beszél?
Ismer bennünket, ismeri azt az énünket, mely visszatart a tanúságtól, a hitképességünktől!
Isten tudja, hogy szükségünk van, nekünk van szükségünk vértanúkra! Beleborzadunk, és elutasítjuk azt a kultúrát, mely vértanúkat követel. Ugyanakkor fennen hirdetjük, hogy az igazaknak minden a javukra válik. Hogy is van ez?
Hát úgy, hogy védekezünk, aggódunk az életünkért. A világi én írtózik a szenvedéstől, a fájdalomtól, mindattól, ami nem a sikerre vezet, hanem az ego megalázására. Persze, vannak vértanúk, csak nehogy nekem kelljen azzá lennem! Én nem akarom a szenvedést, én jól meg vagyok a magam vallásosságával. Se meleg, se hideg ne legyen, mert a melegben izzadok, a hidegben meg fázom. Szóval, ezek a dolgok nem illenek az én komfort zónámba. Az igazság az, hogy jól érezzük mi magunkat ebben a teremtettségünkben. Olyan jól megszoktuk, olyan kellemes, és nekünk ennél több nem is kell. Elvagyunk, senki ne akarjon tőlünk ennél többet, én sem piszkálok mást. Bizony, ez a közöny, a közömbösség, a langyos kereszténységünk. Tespedünk, elkényelmesedtünk, statikusak lettünk, és számunkra már idegen a dinamika, a dinamizmus, a változás. Azt mondja Richard Rohr, és igaza van: „mostanra gyakorlatlanok, és rémültek lettünk.” Ő, a Jób könyvének elolvasása után állapítja ezt meg! De, többet is felismer: »nehogy elszalasszuk a mellékszálat annak csodájába merülve, hogy Jób látja Istent, Isten pedig látja Jóbot. Nem szabad átsiklanunk a Jób könyvében megjelenő radikális valláskritikán. (Itt bizony az én vallásosságomról beszél Rohr, aki gyóntató pap, így ismer engem is!) Minden szokványos vallásos válaszunk Isten haragjára méltónak ítéltetik, amint híveinek adott válaszából kiderül: „mert nem az igazságot mondtátok rólam” (Jób 42,7).
Képzeljük el, hogy Isten a vallásos ideológiáról, az ortodoxiáról, a konvencionális bölcsességről és a hősies idealizmusról vélekedik így. Mégis a valódi hit ezen álarcai és pótszerei jellemzők Jób négy barátjára, s hozzánk is közelebb vannak, mint gondolnánk. Pontosan azért olyan veszélyesek, mert „barátok” – olyan közeliek, olyan szoros kapcsolatban állnak a valódival!«
Vagyis, ha a vértanúkat nem értem-valóknak tekintem, nem velük vagyok közösségben, akkor én a világgal vagyok közösségben! Nézzük csak meg, mit mond a Bölcsesség könyve a vértanúkról? „Ha kínt szenvedtek is az emberek szemében, reményük halhatatlansággal teljes, kevés fenyítés után nagy javakban van részük”. Az Isten számára az élet nem ez, amit élek! Most, éppen ebben a pillanatban, például. Annak ellenére, hogy ez is a része. Akkor, ha éppen most arra készülök fel, pontosan a vértanúk példáján, hogy ha kell, akkor készen vagyok rá, hogy elvonatkoztassak attól, ami most van, a számomra. Közösséget hajlandó vagyok vállalni azokkal, akik életüket adták az Igazságért! Megint Rohr jut az eszembe: mert, „az igazság vált meg bennünket, sokkal inkább, mint a puszta őszinteség, a kemény munka, vagy a vallásgyakorlás.”
Nem a szenvedésre rámutatni, hogy az kell, hanem arra, amiért a szenvedést érdemes felvállalni, viselni. Aki tetteimet vizsgálva, „magához méltónak” találhat engem! Rohr mondja, hogy a szenvedés, a magam szenvedése sem egy elvonatkoztatott dolog, úgy ahogy rá kell döbbennem arra, hogy az életem sem önmagamért való élet. Én vagyok Krisztus húsa, teste, akinek a szenvedése bele oltódik Krisztus szenvedésébe, hogy a feltámadásában is részesülhessek! Erről Pál beszél nagyon szépen, és érthetően: „Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, úgy majd a feltámadásában is egy leszünk vele.” [Róm 6,5]
„Pál úgy hiszi - és ez képezi az alapját mindannak, amit ír (Kol 1,24) - hogy valódi egység van Krisztus és tagjai között. Nem vagyunk tőle különállók. Mi a megtestesülései vagyunk, a teste vagyunk. Így hát szenvedésünk sem különálló, Krisztus szenvedésének folytatása, amely még tart a világ életéért. A kereszténység nagy része még nem dolgozta fel ezt. Még mindig úgy teszünk mintha Krisztus „valahol ott” lenne, és imádkozunk hozzá, a kedvében járunk, s megpróbáljuk a bensőnkbe hozni.” (Richard Rohr – Jób és a szenvedés misztériuma c. könyvéből idézem).
Isten nem vonakodik elfogadni azt, ami egészen tiszta, és szent, vagyis önérdektől mentes, Neki adott áldozat: „elfogadta őket egészen elégő áldozatul”! De miért? Mert ezzel, Isten ország építő tervét szolgálják. (Bele illik, részévé lesz annak a tervnek, amire a Szeretet szánja az embert! Mert értsük meg, hogy az egész teremtés jelentése az, hogy igazolja a szeretet létjogosultságát, teremtő erejét, és közösségi voltát. Az örökké lét tápláléka a szeretet!) Akiknek „látogatása idején az igazak felragyognak”! Vagyis, az igazak számára megerősítő és bizonyosság a vértanúk élete és tette arra, hogy elviselhető a szenvedés, és értelme is van!
Ezért lesz „az Úr a királyuk örökké”, és „a benne bízók megértik az igazságot, s a hívek kitartanak mellette szeretetben”.
Részemmé legyen, hogy részévé legyek, mert részesülni akarok abból, amire Isten készítette fel teremtését! Istenem, lángoló és értem elkötelezett lelkedbe oltsál bele engem, hogy képes legyek arra, amire szántál! Ne ahhoz ragaszkodjak, amire azt hiszem, hogy van, és ezért biztonságban, és kényelemben érzem magam. Hanem ahhoz tudjak megengedővé lenni, amitől én a Te részeddé válhatok örökkön örökkévalóra! A szereteted munkálkodjon bennem és ne az a félelem, ami megbilincsel, elveszi tőlem azt a szabadságot, amire azt adod nekem! Ámen
