Mulandóság

Dán 2,31-45 - Te király, íme, valami nagy szoborfélét láttál; ez a nagy és magas szobor előtted állt, és ránézni is rettenetes volt. Ennek a szobornak a feje igen finom aranyból volt, a melle és karja ezüstből, a hasa és ágyéka rézből; a lábszára vasból, a lába pedig részint vasból, részint agyagból. Így láttad, míg le nem szakadt a hegyről egy kő, anélkül, hogy kéz érintette volna; ez nekivágódott a szobor vas- és agyaglábának és darabokra zúzta. Ekkor egyszerre összetört a vas, az agyag, a réz, az ezüst és az arany, és olyanná lett, mint a nyári szérű pora, amelyet elragad a szél, úgyhogy a helye sem található; a kő pedig, amely összetörte a szobrot, nagy heggyé lett, és betöltötte az egész földet. Ez az álom. A magyarázatát is megmondjuk neked, ó király! Te vagy a királyok királya; s az ég Istene országot, erőt, hatalmat és dicsőséget adott neked. Mindent, ahol emberek fiai és mezei vadak és égi madarak laknak, a te kezedbe adott, és mindent a te hatalmad alá vetett; te vagy tehát az arany fő. Utánad más birodalom támad, kisebb, mint a tied, ezüstből való; azután egy másik, harmadik birodalom, amely rézből való lesz, és ez az egész földön fog uralkodni. A negyedik birodalom olyan lesz, mint a vas; miként a vas mindent összetör és összezúz, úgy fogja ez összetörni és összezúzni amazokat mind. Mivel pedig azt láttad, hogy lába és lábujjai részint fazekas-agyagból, részint pedig vasból vannak: az a birodalom meg fog oszlani, de azért vas lesz az alapja, úgy, amint láttad, hogy vas volt keverve az agyag sarába. Mivel lábujjai részint vasból, részint meg agyagból voltak: az a birodalom részben szilárd és részben törékeny lesz. Mivel pedig azt láttad, hogy vas és agyagos sár volt összekeverve: részei az emberi mag által össze fognak ugyan vegyülni, de össze nem forrnak, mint ahogy a vas nem vegyülhet össze az agyaggal. Ezeknek a birodalmaknak az idejében az ég Istene egy más birodalmat támaszt, amely soha meg nem szűnik; annak uralma más népre soha át nem száll: ez összetöri és tönkreteszi mindazokat a birodalmakat, maga azonban fennmarad örökké, úgy, amint láttad, hogy a hegyről emberi kéz közreműködése nélkül leszakadt egy kő, és összetörte az agyagot, a vasat, a rezet, az ezüstöt és az aranyat. A nagy Isten megmutatta a királynak azt, ami egykor történni fog; s az álom igaz, és megfejtése biztos.”

Lk 21,5-11 - Amikor néhányan megjegyezték a templomról, hogy milyen szép kövekkel és fogadalmi ajándékokkal van díszítve, ő így szólt: „Jönnek majd napok, amikor mindezekből, amit itt láttok, nem marad kő kövön, amelyet le ne rombolnának.” Erre megkérdezték őt: „Mester! Mikor fognak ezek bekövetkezni, és mi lesz előtte a jel?” Ő pedig így szólt: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket! Mert sokan jönnek az én nevemben, és azt mondják: „Én vagyok”, és: „Elérkezett az idő”; de ti ne menjetek utánuk. Mikor háborúkról és lázadásokról hallotok, meg ne rémüljetek; ezeknek előbb meg kell történniük [Dán 2,28]; de ez még nem a vég.” Azután ezt mondta nekik: „Nemzet nemzet ellen támad, és ország ország ellen. Nagy földindulás lesz több helyen, dögvész, éhség, rettentő tünemények és nagy égi jelek.

Mulandóság. A mulandóságban lét, vajon megengedi számomra azt, hogy bármit is értsek a múlhatatlanból, és még akarjam is magamnak, jobban, mint amit éppen ez a nap, a mulandóságban elvár tőlem, kínál a számomra? És ekkor Jézus azt mondja: „Vigyázzatok, nehogy félrevezessenek benneteket!”

Van ember, van bármi földi dolog, mi nem vezethet félre? Bizony, még magam is ellenségemmé lehetek. A kettősség egész életemet átszövi, de azt tudnom kell, tapasztalnom kell, hogy minden nap létem reneszánszára lehetőséget kapom, ajándékba.

Minden nap – egy éj alatt - lebonthatom előző nap épített templomomat, hogy aztán másnap újat építhessek, ha ráébredek arra, hogy rosszul számoltam, elszámoltam magam.

Nekünk, akik megismertük, hogy van élet a halálon túl, vagyis az anyagi valóságon túl, ráadásul bennünk fogan ez a másik élet, bizony van módunk vitára kelni önmagunkkal, vitát kezdeményezni azokkal a benyomásokkal melyek érnek bennünket. Ráadásul a világ tudja jól, hogy mi van az emberben, hogy könnyen befolyásolható, megingatható bizonyosságában és biztonságában, miközben minduntalan keresi az Igazságot, a boldogságot, a biztonságot és a bizonyosságot.

Nem mondják ki, talán nem is tudják maguk sem azt a valós okot, amiért teszik, ahogy én magam sem vagyok képes örökérvényűen, és végérvényesen megfogalmazni a magam számára, hogy mi az, amit keresek, amire szükségem van. Mégis rám úgy hatnak, úgy számít rám a világ, hogy én vagyok az, aki képes, és hajlandó is vagyok, sőt, talán el is érzékenyülök attól, hogy ők sokan próbálják elhitetni velem azt, hogy amit kínálnak, nekem arra van szükségem. „Mert sokan jönnek az Ő nevében” – hozzám. Vagy, én gondolom csak azt, hogy Tőle jönnek.

Miért lehet ez, hogy lehet ez, hogy félre vezethető vagyok, hogy képes vagyok félre érteni bármit? Nem tudok rá jobb magyarázatot, mint azt, hogy ez úgy történhet meg, hogy nem ismerem azt, akibe bele helyezem a bizalmamat, Akire rá akarom bízni magam. Nem vagyok elég éber, figyelmes. Illetve, figyelmemet, és éberségemet engedem, hogy más kösse le, mert nem vagyok elég céltudatos, amiért nem tisztázom önmagammal értékrendemet. Mi a leg és a leg és a leges leg fontosabb a számomra? Nem a tudatom értékrendjére gondolok, hanem a szívemére! Amit nem olyan egyszerű ismernem. Ahhoz magamat is ismernem kell eléggé, hogy értsem, mi az, ami a szívemből fakad fel, és nem a tudatom mondatja ki velem. Márpedig, a tudatom annyira testi, anyagi létem része, hogy bizony az porrá lesz, mihelyt rám zúdul az a bizonyos kő, mely majd hegyként tornyosul fölém, hogy eltemessen mindent abból, mi anyagi részem volt. Feledtet minden gondolatot, tettet, mi érzés volt is, csak ideig él tovább. Egyetlen marad meg belőlem, de az is annak számára, kinek fontos volt az, hogy voltam: a lelkem, az Isten számára, és szándéka szerint; ha szándékára volt anyagi létem, és így sikerült beépülnöm az Isten országának tervébe!

Vajon, van annak értelme, hogy azt figyeljem, mikor van itt a végítélet? Miért gondolom, hogy számomra az „Elérkezett az idő” másnak a közlésétől függ, és nem onnan belülről kapom meg a felszólítást? Vagy hívás, vagy egyszerűen a lemondás. Gondoltam már arra, megtapasztaltam már azt az életben, hogy milyen az, amikor rólam lemondanak? Átnéznek rajtam, lényegtelen vagyok, nem számit, amit mondok, és nem számít az, mit teszek, és még észre sem vesznek, hogy ott vagyok, vagy sem. Mert magamnak vagyok, és csak magamnak vagyok fontos, illetve a másoknak nincs szükségük rám? Lehetséges, hogy Istennek ne legyen szüksége rám? Élhetek úgy, hogy számára már lényegtelen vagyok?

Észrevétlenül eltűnni az életből, úgy, hogy még Isten sem veszi észre, hogy már nem vagyok? Megtörténhet? Ha számomra mindegy, hogy Ő van, vagy nincs, mert életem alakításában számon sem tartom Őt, nem számolok Vele, akkor lehet, hogy megtörténhet. Mert aki szabadságomat tiszteletben tartja, komolyan veszi, ugyan miért ne venné komolyan akkor, amikor én nélküle, és éppen ezért ellenére élem az életem? Nem fog zavarni, ha engem zavar a léte!

Ebből a képtelenségből van lehetőségem minden nap újra Igent mondani Rá! Akarom, hogy életem legyen Benned. Templomomat újra építem minden nap, abban a reményben, hogy ma talán lehet szebb, és jobb, igazabb és boldogabb, a Te Igazságodban és a Te Teljességedben! Mert akarom, hogy Neked tetsző legyen az én szentélyem és az én szentségem, Aki szent vagy és megszentelődésemet vágyakozod. Hiszem, hogy oly annyira, amennyire én magam képtelen vagyok! Ezért adom magam Neked. Neked szentelem életem. Mert azt a boldogságot vágyom, amit itt el nem érhetek, meg nem kaphatok, de hiszem, hogy azért nem, mert az Nálad van, csak tőled remélhetem, Te tartogatod a számomra! Ámen