Róm 8,31b-39 - Mit mondjunk tehát mindezek után? Ha Isten velünk, ki ellenünk? Ő, aki tulajdon Fiát sem kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért, ne ajándékozna vele együtt mindent nekünk? Ki lenne vádlója Isten választottjainak? Isten az, aki a megigazulást adja; ki lenne hát az, aki kárhoztat? Talán Krisztus Jézus, aki meghalt, mi több, fel is támadt, Isten jobbján van, és közbenjár értünk? Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongatás? Éhség, mezítelenség, veszedelem, üldözés, vagy kard? Amint írva van: „Miattad gyilkolnak minket naphosszat, olybá vesznek, mint a leölésre szánt juhokat” [Zsolt 44,23]. De mindezeken győzedelmeskedünk azáltal, aki szeret minket. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendők, sem erők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.
Lk 13,31-35 - Még abban az órában odajött hozzá néhány farizeus, és azt mondta neki: „Menj el, távozz innen, mert Heródes meg akar ölni.” Ő azt mondta nekik: „Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ördögöket űzök és gyógyítok, ma és holnap, és harmadnap befejezem. De ma, holnap és a következő napon úton kell lennem; mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el. Jeruzsálem, Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint a tyúk a csibéit a szárnyai alá, de te nem akartad. Íme, elhagyatott lesz a házatok. Mondom nektek, nem láttok engem, amíg el nem jön az idő, s mikor majd ezt mondjátok: „Áldott, aki az Úr nevében jön”„ [Zsolt 118,26].
Tulajdonképpen, teljesen érthetetlen, felfoghatatlan evilági ésszel Isten „rajongása” az emberért. Pál szavai ezek: semmit nem kímél, mindenét odaadja nekünk, Isten választottai; ki kárhoztathatna bennünket, ki szakíthat el szeretetétől? Semmi „el nem szakíthat minket Isten szeretetétől”!
Minden evilági baj, lenézés, mellőzés, magány, kudarc, betegség, nincstelenség, megvetettség, stb., leigázás, ami elértéktelenít, lenulláz, megsemmisít, „el nem szakíthat minket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.” - állítja Pál.
De, kérdezhetem nyugodtan, hogy Pál ezen állításával én mire megyek? Ebben az életben mire váltható be Isten szeretete? Ekkor Isten visszakérdez rám: mire való, számomra ez az élet? Nem azért élem, mert vágyakozom arra, hogy amit itt megérzek, megtapasztalok abból, Aki Ő, azzal teljességre juthassak?
Számít bármi is ebben az összefüggésben, ebben az életben, nekem, ami nem arra való, hogy az Atyával közösségre léphessek akkor, maikor annak ideje lesz? Persze, akkor már nem ésszel fogok erről gondolkodni, nem fogok erről írogatni semmit, nem próbálok érte bármit is tenni. Nem lesznek ennek a megtapasztalásnak már érzelmi hullámzásai bennem, és talán nem fogok már erről – ott és akkor – senkit sem győzködni, senki üdvösségéért aggódni. Talán más dolgom ott már nem lesz, mint az, hogy dicsőségéről zengedezzek, annak a dicsőségéről, ki mindent és mindenben betölt a számomra, és ezt élem, gyönyörködtet, örömmel tölt el, és boldoggá tesz!
De addig, igen, addig? „Ma, holnap és a következő napon, úton kell lennem”! Hogy erről beszéljek, hirdessem: a boldogság vár rám, ránk, akik elfogadjuk, éljük, és nyugtalanítóan hat ránk az irgalmas szeretete, kiengesztelődése, megváltása! Igen, megrészegítő, amikor kimondom: „Áldott, aki az Úr nevében jön”!
Amikor emberek között vagyok, vissza kell fognom magam, hogy közéjük tartozónak elfogadjanak, ki ne nézzenek az emberek társaságukból. Pedig, valójában bennük is szeretni akarom azt, akit én ismerek, szeretek – amilyennek ismerem, és szerethetem, mert megengedte, hogy megtapasztaljam Őt olyannak, aki csak a számomra olyan, így tapasztalom – de, akiket, e helyett, sajnálok, és zavartan, megbénultan, értetlenül nézek, gyermeki naivsággal, hogy ti miért nem értitek, látjátok azt, amit én?
Nem vagyunk egyformák! Annyira nem, hogy van az a közeg is, ahol ragadozók körében élünk. Akik, ha tehetik, megfélemlítenek bennünket, el akarnak bizonytalanítani bennünket, és meg akarnak győzni bennünket arról, hogy az, amit mi érzünk, látunk, hiszünk; a tapasztalásunk délibáb. A valóság az, amit fizikai létünkkel megtapasztalunk: ami fáj, akár fizikailag, akár érzelmileg, akár egzisztenciálisan. Az a mi hitvallásunk, amit erre válaszolunk: félelem, vagy szeretet? Mi jön ki belőlünk, mit generál bennünk a ragadozók heccelése? Irritál, megijeszt, elbizonytalanít, vagy azt mondjuk: „Áldott, aki az Úr nevében jön”!?
Nem szabad elfelednünk ilyenkor, hogy nekünk nem Nekik kell, akarunk válaszolni. Nekünk nem kell, nekik válaszolni, mi, nekik, nem vagyunk kötelesek válaszadásra. Nem a gyűlöletre, az értetlenségre, a félelemre, az együgyűségre, a kísértésre kell választ adnunk, hanem arra a szeretetre, arra az aggódó figyelemre, arra a kegyelemre, Aki az életünknek és halálunknak is az Ura! Akire minden élethelyzetben képesek vagyunk azt mondani: „Áldott, aki az Úr nevében jön”! Legyen bennem, és bennünk ez a bátorító és megszentelő erő mindörökkön, és minden időn át, kik „Isten választottjai” lehetünk! Ámen
