Isten világa a láthatatlan hit élménye.
Agg 1,15b - 2,9 - A hónap huszonnegyedik napján, a hatodik hónapban, Dáriusz király második esztendejében. A hetedik hónapban, a hónap huszonegyedik napján az Úr a következő szózatot mondta Aggeus próféta által: „Szólj Zerubbábelhez, Salátiel fiához, Júda helytartójához, és Jézushoz, Joszedek fiához, a főpaphoz, és a többi néphez, és mondd nekik: Ki van közületek még életben, aki látta ezt a házat hajdani dicsőségében? És milyennek látjátok most? Nemde olyan a szemetek előtt, mintha nem is volna? Nos, bátorság, Zerubbábel! - mondja az Úr. - Bátorság, Jézus főpap, Joszedek fia! Bátorság, a föld egész népe, - mondja a Seregek Ura; - Dolgozzatok! Hiszen én veletek vagyok! - mondja a Seregek Ura, - Aszerint, amint szövetséget kötöttem veletek, amikor kijöttetek Egyiptom földjéről, és az én lelkem közöttetek lesz. Ne féljetek! Mert így szól a Seregek Ura: Még egy kevés idő, s én megrendítem az eget és a földet, a tengert és a szárazföldet. És megrendítem az összes nemzetet, és ideáramlik minden népnek a kincse. És dicsőséggel töltöm be ezt a házat, - mondja a Seregek Ura. - Enyém az ezüst és enyém az arany, - mondja a Seregek Ura. - Nagyobb lesz ez új háznak dicsősége az elsőénél, - mondja a Seregek Ura; - ezen a helyen adok én békességet”, - mondja a Seregek Ura.
Lk 9,18-22 - Történt egyszer, hogy amikor egyedül imádkozott, és a tanítványok is vele voltak, megkérdezte őket: „Kinek tart engem a sokaság?” Ők ezt felelték: „Keresztelő Jánosnak, mások pedig Illésnek, mások pedig azt, hogy a korábbi próféták közül támadt fel valaki.” Azután megkérdezte tőlük: „Hát ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Az Isten Krisztusának.” Ő pedig rájuk parancsolt és meghagyta, hogy ezt senkinek se mondják el: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell, hogy vessék a vének, a papi fejedelmek és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia.”
Isten világa a láthatatlan hit élménye.
Ez az, amit olyan nehezen fogadok el. Sőt, talán nem hiszem el, hogy szenvednie és megvetetté kell válni az emberek előtt annak is, aki Isten Krisztusát akarja, hajlandó követni. Ráadásul a vének és a papi fejedelmek, no meg a tudomány emberei állítják meg a hit terjedését, azzal, hogy megtörik azt, aki úgy meri, képes, vallani az Igazságot, hogy az irgalom se veszítsen erejéből.
Jézus isteni ereje abban fejeződik ki, hogy mindent látott, tudott előre, mégsem torpant meg. Töretlen hittel, de emberi erővel képes lehetet Isten országának alapköveit elhelyezni itt, közöttünk. Amire az, aki vállalja, az tovább építhesse azt.
Márpedig a szentírás – én így tanultam – örökérvényű mű. Pontosan azért áll együtt az Ó és Újszövetség, hogy bizonyítsa azt, ami történt a történelem során, az történik. Időről időre, újra és újra megismétli magát a történelem. De miért van ez így? Miért nem tanul az ember mindabból, ami már egyszer megtörtént? Az Ember, ennyire együgyű? Képtelenek vagyunk összerakni múltat és jelent, hogy mindent összefüggésében képesek lehessünk látni? A másik lehetséges válasz a kérdésemre az lehet még, hogy az Ember ennyire naív, képtelen a hitét arra nevelni, amire Isten szánta. Képtelenek vagyunk e világi mivoltunkat visszabontani abból a teljességből, melyből Isten életre hívott bennünket. Ami gőgösség, vagyis felülről kezeljük azt, ami alul van, alul értékeljük azt, ami felül van. Vagyis, az Ember alapállása téves elméletre épül, ráadásul a tömeghatás érvényesül rajta. Ha így van, akkor a válasz végül mégis csak az, amit első esetben megfogalmaztam. Együgyűségünkben, értetlenségünkben elbonyolítjuk a kérdéseinkre adandó válaszunkat. Vagy, a másik véglet, hogy kérdéseinkkel képtelenek vagyunk mit kezdeni, ezért inkább engedjük érvényesülni magunkat ösztönös válaszunkat, vagyis sodródtatunk egy olyan árral, amiről nem is vagyunk hajlandók, vagy képesek tudomást venni, hogy hova visz. Megengedjük magunknak, és még vágyakozunk is rá, hogy köldökzsinórunktól elszakadjunk, ami által isten táplálhatna bennünket. Nem tartunk rá igényt, mert mi mindent jobban tudunk nála!
Na ez a legnagyobb veszélye az emberiségnek, hogy túl agyassá válik, mindent jobban akar tudni, azt is, amit nem is tudhat.
Tulajdonképpen Krisztus feltámadása számunkra annyira nonszensz, képtelenség, hogy nem tudunk vele mit kezdeni. Illetve, aki képessé lett rá, hogy tudjon mit kezdeni vele, az is azon a logikán próbálja értelmezni, magyarázni és következtetni, mert kényszeredetten a világnak próbál megfelelni, amiből csak tévedés lehet, és félreértelmezése annak, ami történik, ami Isten szándéka szerinti.
Folyamatosan öngólt rúg az ember, vagyis, minduntalan vesztésre játszik. Pedig Isten győzelemre akarja vinni az Embert! Mi pedig folyamatosan azt próbáljuk bizonyítani, hogy nem értjük őt, nem vagyunk képesek követni logikáját, vagy nem is akarjuk, éppen ezért nélküle akarunk győzni. Csakhogy, itt már azt a kérdést kell feltennünk magunknak, hogy mit is tartunk győzelemnek?
Nos, ez már egy olyan elmezavarhoz vezeti az embert, hogy hirtelen visszahuppan bürokratizmusába, adminisztratív rendjébe, kijelentve: elég neki a mának a baja, oldja meg az Isten a maga tervét úgy, ahogy tudja. Ezzel még jobban eltávolodunk attól, amihez közelítenünk kéne, és amire szánt bennünket az Isten. Ettől aztán egymás torkának ugrunk, és marad a gyermekes civakodás, míg el nem pusztítjuk önmagunkat.
Szerencsére az Isten mindvégig képes higgadt és türelmes lenni, így mikor már az ember lenullázza magát, akkor egy újabb esélyt teremt Isten a számára. egy újabb kultúrával újra reményt ad az embernek rá, hogy megváltottságával képessé váljon mit kezdeni.
Bárcsak, fel tudnánk idézni azt a pillanatot, amikor a keresztség szentségében a Lélek ajándékában részesültünk, hogy az az élmény állandósult örökségünkké válhasson! Amikor még „ártatlanságunkban” – talán annak tekinthetjük azt az állapotunkat, mikor még újszülöttként vajmi keveset ártott nekünk, módosított rajtunk, a világ – kiválasztottakká lettünk Isten országának építésére!
Szerintem, Ferenc pápa valami hatalmas bravúrt próbál megvalósítani. Az Egyházat – talán az egész kereszténységet – megkísérli visszavezetni Krisztus szelídségéhez, szegénységéhez, természetes egyszerűségéhez, hogy aztán ott újra legyen képes értelmezni a Mestert, fogalmazni önmagát, önazonosságát. Akitől mára az Egyház rettenetesen eltávolodott, elvilágiasodott, összezavarodott.
Igen, hihetetlen nagy szükségünk van Istenem, Atyám a Te irgalmas szeretetedre. Sokkal nagyobb, mint amire bármelyikünk gondolni képes, akik szeretnének egyáltalán eljutni a Veled való közösségre! Köszönöm Atyám e végtelen szeretetedet! Ámen
