Nem azért írom én ezeket a napi elmélkedéseimet

2Kir 4,42-44 - Majd odajött egy ember Baálsálisából, és zsengéből való kenyereket hozott az Isten emberének: húsz árpakenyeret s friss gabonát a tarisznyájában. Erre ő azt mondta: „Add oda a népnek, hadd egyen.” A szolgája erre azt felelte: „Mi ez ahhoz, hogy száz ember elé adjam?” Ám ő ismét azt mondta: „Add csak oda a népnek, hadd egyen, ezt üzeni ugyanis az Úr: „Esznek is, marad is.” Odatette tehát eléjük, s ettek, s maradt is, az Úr szava szerint.

Ef 4,1-6 - Kérlek tehát titeket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Igyekezzetek megtartani a lelki egységet a béke kötelékében. Egy a test és egy a Lélek, amint hivatásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindenek fölött áll, mindent áthat, és mindenben benne van.

Jn 6,1-15 - Mindezek után Jézus Galilea, azaz Tibériás tengerén túlra ment. Nagy sokaság követte őt, mert látták a jeleket, amelyeket a betegeken művelt. Jézus fölment a hegyre, és leült ott tanítványaival. Közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe. Amikor Jézus fölemelte szemét és látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, megkérdezte Fülöptől: „Honnan veszünk kenyeret, hogy ehessenek?” Ezt pedig azért mondta, hogy próbára tegye őt, mert ő maga tudta, mit akar tenni. Fülöp azt felelte neki: „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindegyiknek csak valami kevés jusson.” A tanítványok egyike, András, Simon Péter testvére így szólt: „Van itt egy fiú, akinek van öt árpakenyere és két hala. De mi ez ennyinek?” Jézus erre azt mondta: „Telepítsétek le az embereket!” Sokfű volt azon a helyen. Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig fogta a kenyereket, hálát adott, és szétosztotta a letelepülteknek. Ugyanígy a halakból is adott, amennyit akartak. Miután jóllaktak, azt mondta tanítványainak: „Szedjétek föl a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen!” Összeszedték tehát, és az öt árpakenyér darabjaiból, ami megmaradt az étkezők után, tizenkét kosarat töltöttek meg. Az emberek pedig, látva a jelet, amelyet művelt, azt mondták: „Bizonyára ez az a próféta, aki eljön a világra!” Amikor Jézus észrevette, hogy arra készülnek, hogy megragadják és királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül.

Nem azért írom én ezeket a napi elmélkedéseimet, mert úgy gondolom, hogy én erre méltó vagyok, mert én olyan tökéletes vagyok, hogy bárki mást jogom lehetne okítanom. Nem. Azért elmélkedem én ezekről a tanításokról, mert szeretnék azok szerint élni. Olyanná válni, mint amire tanítanak. Magamra vonatkoztatom, de megosztom bárkivel, akinek szüksége lehet rá. A tegnapi Ige biztatását véve magamra: legyetek szolgálóivá egymás számára. Én ebben próbálok szolgálattá lenni, úgy élve ezt meg, hogy Isten ezt kéri tőlem.

Hivatásom az, hogy Krisztus szeretete bátorít, lelkesít, sürget, ösztönöz és indít arra, hogy örömhíremet ne tartsam meg a magam számára, akkor se, ha én magam képtelen vagyok azt életre váltani. Ami persze képtelenség, bár más számára nem okvetlenül kell, hogy érthető legyen. Ha megosztom örömömet másokkal, hátha lesz legalább egy, akit képessé tesz arra, hogy megélje, bátorításként fogva fel szavaimat a maga számára.

Sokan hivatkoznak arra, hogy nem hitelesek a szavak. Én azt kérdezem vissza: kinek a hitelessége kell ahhoz, hogy Isten kinyilatkoztatása érvényesülhessen? Egyedül azé, aki hallja. Aki meghallja Isten Igéjét, annak számára Isten teszi hitelessé a kinyilatkoztatását. Csak váljak én magam nyitottá rá, hogy halljam, meghalljam!

Tégy engem Istenem képessé jó híred szolgálatára! Ámen