2015.07.14.
2015. július 14. írta: Kovász

2015.07.14.

Bűnbánatunk túl általános

 

gandhi7.jpg

Kiv 2,1-15a - Egy Lévi házából való férfi elment, és feleséget vett a maga nemzetségéből. Az fogant és fiút szült. Mivel látta, hogy szép, rejtegette három hónapig. Amikor aztán tovább már nem titkolhatta, fogott egy gyékénykosárkát, bekente aszfalttal és szurokkal, beletette a gyermeket, és kitette a folyó partján levő sás közé. A nénje pedig messzebb megállt, és figyelte a dolog kimenetelét. A fáraó lánya éppen lement, hogy megfürödjék a folyóban. A szolgálói ezalatt a folyó partján járkáltak. Amikor a fáraó lánya meglátta a kosárkát a sás között, odaküldte egyik szolgálóját, elhozatta, és kinyitotta. Amikor látta, hogy egy nyöszörgő gyermek van benne, megkönyörült rajta, és így szólt: „Ez a héberek gyermekei közül való!” A gyermek nénje ekkor azt mondta neki: „Akarod-e, hogy elmenjek, és hívjak neked egy héber asszonyt, hogy szoptassa a gyermeket?” Az így felelt: „Menj!” Elment a lány, és elhívta a gyermek anyját. A fáraó lánya így szólt hozzá: „Fogd ezt a gyermeket, és szoptasd nekem! Jutalmadat megadom majd neked!” Az asszony fogta a gyermeket, szoptatta, és amikor megnőtt, átadta a fáraó lányának. A fáraó lánya fiává fogadta, és elnevezte Mózesnek, mondván: „Mert a vízből vettem ki.” Azokban a napokban, amikor Mózes már felnőtt, kiment testvéreihez. Látta sanyargatásukat, és hogy egy egyiptomi ember üti az ő egyik héber testvérét. Ekkor szétnézett erre is, arra is, és amikor látta, hogy nincs ott senki sem, leütötte az egyiptomit, és elrejtette a homokban. Másnap ismét kiment, és azt látta, hogy két héber ember civódik. Azt mondta erre annak, aki jogtalanul cselekedett: „Miért ütöd felebarátodat?” Az így felelt: „Ki tett téged fejedelemmé és bíróvá fölénk? Talán meg akarsz ölni, ahogy tegnap megölted az egyiptomit?” Megijedt erre Mózes, és azt mondta: „Hogyan derülhetett ki ez a dolog?” De a fáraó is hallott a dologról, és halálra kerestette Mózest. Erre ő elmenekült a fáraó színe elől, és Mádián földjén telepedett meg. Elérkezett tehát Mádián földjére, és leült egy kút mellé.

 

Mt 11,20-24 - Azután a városokat, amelyekben a legtöbb csodája történt, korholni kezdte, mert nem tértek meg: „Jaj neked, Korozain! Jaj neked Betszaida! Mert ha a csodák, amelyek bennetek történtek, Tíruszban és Szidonban történtek volna, már régen bűnbánatot tartottak volna, zsákruhában és hamuban. De mondom nektek: Tírusznak és Szidonnak tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint nektek. És te Kafarnaum! Talán az égig emelkedsz? Alászállsz majd az alvilágba! [Iz 14,13.15] Mert ha a csodák, amelyek benned történtek, Szodomában történtek volna, megmaradtak volna mind a mai napig. De mondom nektek: Szodoma földjének tűrhetőbb sorsa lesz az ítélet napján, mint neked.”

 

Bűnbánatunk túl általános, és túl érzéketlen. Mondhatnám: világias. Ezt a gondolatot vetíti elém Jézus mai szava, ma, hogy erről elmélkedjek, gondolkodjak el. Ahogy ítéleteink, megítéléseinkben, döntéseinkben, úgy bűnbánatunkban is túl önállóak, függetlenek próbálunk lenni. Nem engedjük meg magunknak, hogy fájjon, dühítsen, kiábrándítson bűnre való hajlandóságunk. Az elrontottam, a nem jól tettem, a megbántottalak, az én szerencsétlen – ne legyen elég. Arra kell, hogy elvezessen engem, hogy azt tudjam kimondani: bocsánatodat kérem, szabadíts meg bűnre képességem gyengeségeitől! Nem szabad ott megrekednünk, hogy önvád, egészen a depresszióig süllyesztve magunkat. Hiszen ebből a hozzáállásból hiányzik az alázat, a megengedőképességem arra, hogy igen, én ember vagyok, nem tévedhetetlen, és nem hibátlan, éppen ezért bűnös, jóra képtelen, és igénylem az Istennek bocsánatát! Nem gondoljuk, hogy Isten bennünket is korhol időnként, időről időre?

A mi szerepünk a világban nem az, hogy tökéletesebbek legyünk másoknál, hanem az, hogy segítsük az embert arra, hogy emberré merjen lenni. Emberségében szükségét érezze, és elfogadja az Isten irgalmas szeretetét, mely képes korrigálni az ember tévedéseit, hibáit, és bűneit is! Ez egy roppant nagy kegyelem, amit nem szabad elvetnünk és lenulláznunk, ezt érdemünkként, és méltóságunkkal kell viselnünk, hordoznunk, sőt, tisztelnünk. Éppen ezért szolgálnunk is.

A bűnbánat nem gyengeség, hanem erény!

Itt városokat int meg. Miért ne vonatkoztathatnánk ezt plébániai közösségeinkre is, mint város a városban. Mi is egy önrendelkező közösség vagyunk, vagy ezt sem vagyunk hajlandók magunkra értelmezni, nehogy felelősséget kelljen magunkra venni?

Lehet, hogy úgy éljük az életünket, hogy túl sok felelősség van rajtunk? Lehet, hogy a baj az, hogy nem szánunk arra, nem adunk arra magunknak elég időt, hogy felelősségeink között rangsoroljunk, rendet teremtsünk? Jaj nekünk, ha e világért való törődésünk nagyobb felelősséggel bír a számunkra, mint Isten országának az építése, mely rajtam múlik, melyért felelősségem van. Csak az után, következik a részfeladatom, a világ ill. mások dolga. Pontosabban, az Isten országának építéséért való személyes felelősségemen belül van minden más felelősségem! Igen, ez, a keresztény, vagy keresztyén felelősségi körünk. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon …” [Jn 15,16]

Atyám, segíts meg bennünket, hogy Szentlelkeddel együttműködőkké váljunk Veled, Érted és Neked! Ámen

A bejegyzés trackback címe:

https://eleszto.blog.hu/api/trackback/id/tr827627068

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása