Jézus tizenkét tanítványa, apostola közül csak az egyik Tamás

Ef 2,19-22 - Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.

Jn 20,24-29 - Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. A többi tanítvány elmondta neki: „Láttuk az Urat!” Ő azonban így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalára nem helyezem, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött a zárt ajtón át, megállt középen, és így szólt: „Békesség nektek!” Azután azt mondta Tamásnak: „Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás azt felelte: „Én Uram és én Istenem!” Jézus erre azt mondta neki: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.”

Jézus tizenkét tanítványa, apostola közül csak az egyik Tamás. Bennem, és talán minden emberben él mind a tizenkét tanítvány szelleme. Valami csekély jellemvonás. Igaz, én még Pálban is magamra ismerek. De Pál is hordozza magán a tizenkettő egyéniségének jegyeit. Legalább annyira vagyok Péter, mint Tamás. De annyira vagyok János is, mint Júdás.

Azt csak én tudom, hogy mit jelentett számomra az, amikor Jézus azt mondta nekem, hogy „Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Amire kényszerűség nélkül, olyan jó volt könnyeim között kimondani: „Én Uram és én Istenem! Most már tudom, hogy Te vagy az, akiben hinnem kell, akinek hinni akarok, és akinek szeretetére vágyakozom! Kényszeredetten akarlak ismerni, felismerni, akarok Neked tetszeni, Téged szolgálni Uram!” De ez a kényszeredettség belülről, talán a lelkem mélyéről felfakadó igény, amely igényt pontosan a Teremtőm oltott belém, de amit – mert nem én találtam ki, nem az én akaratom -, talán pontosan azért, utasítottam el, hárítottam el magamtól sokáig. Szeretnénk sokszor azt hinni, hogy éntudatunknak kell lenni a tudatosságunknak. Pedig ez tévedés: tudatunk arra való, hogy megtanuljuk, megértsük, hogy életünk nem szubjektivitás abban az értelemben, hogy én vagyok, magamért vagyok, és értem van minden. Odáig stimmel, hogy én vagyok. De aztán tudnom kell megállnom, és rádöbbenni arra, hogy mivel én nem tehetek róla, hogy vagyok, akkor ki az, akinek akaratából vagyok? Ha más akaratából vagyok, akkor Ő miért akarta, hogy legyek? Miért, és kiért vagyok?

Azt mondja Mustó Péter, hogy „ami zavart kelt bennünk, azt komolyan kell vennünk.” Talán Tamás is zavarba jött, amikor Jézus azt mondta neki, hogy gyere, tedd ide ujjadat és legyél hívővé. Amikor kizökkent valami, valaki a magam örvényéből, melyben észreveszem, hogy elveszek, az a magam sötétsége. Azt szokták mondani, hogy az ember képtelen a saját hajánál fogva megmenteni magát. Erre Mustó Péter azt tanácsolja: „nem marad más hátra, mint kibírnunk a sötétben. De mit is kell kibírnunk akkor, amikor ellenállás van bennünk? Önmagunkat, sebeinket, sorsunkat, megváltoztathatatlan helyzeteinket, megbékélhetetlenségünket. (…) Észrevenni, nem elszaladni előle. De nem gondolkodni róla, nem próbálni megoldani, hanem meditálni tovább. Hogy el tudjuk fogadni azt, ami jön. Hogy meg tudjunk békélni azzal, ami van. Hogy fájdalmaink ellenére is meg tudjuk szeretni azt, ami van. Mert csak azon keresztül tudunk találkozni az Istennel.” Vagyis: életünkben, amit Isten megenged, azt azért engedi meg, hogy javunkra váljon, használjon nekünk! Isten számol velünk, és számít ránk világot teremtő terveiben, amire alkalmassá kell lennünk, amire fel kell nőnünk.

Találkozásunk Istennel elkerülhetetlen. A kérdés csak az, hogy a találkozást Vele, megengedjük-e magunknak, hajlandók vagyunk-e Vele találkozni? Vagy, amikor megtörténik is azt állítjuk együgyűen, később meggyűlölve magunkat is érte, hogy ez nem az, ez nem igaz, velem ez nem történhet meg, nekem ne akarja senki megmondani mi jó nekem. Szégyellnem kellene, hogy az én Uram rám talál? Megtalál akkor is, ha én nem akarom?

Az ember együgyűsége az, hogy mindig az ellen tiltakozik, ódzkodik, amire a legnagyobb szüksége van! Szükségem van az Istenbe vetett hitre, mert mindent én sem tudhatok! De Isten mindent tud rólam, és amire én képes vagyok; illetve amit képes vagyok félreérteni, félremagyarázni. Ám, ha engedem Neki, készséges abban, hogy segítsen magamat korrigálni. Azonban ehhez helyet kell adnom számára az életemben. Ne akarjak mindent én elintézni és eldönteni.

Jézusom, én azt a hitet kérem a magam számára, amire utaltál Tamás esetében. Add meg számomra, hogy a jelen életemben, életállapotomban legyen az a hitem, ami szükséges ahhoz, hogy utam a Te utaddal – a Te, velem, való szándékoddal - egyező legyen! Ámen