A falánk hit felemészti a bizalmat

ApCsel 11,19-26 - Azok pedig, akik az István miatt kitört üldözés elől szétszóródtak, elmentek Föníciáig, Ciprusig és Antióchiáig, de nem hirdették az igét senki másnak, csak a zsidóknak. Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirenei férfi, akik, mikor eljutottak Antióchiába, a görögökhöz is beszéltek, hirdetve az Úr Jézust. Az Úr keze velük volt, úgyhogy a hívek nagy számban tértek meg az Úrhoz. Hírük eljutott a jeruzsálemi egyház fülébe, ezért elküldték Barnabást Antióchiába. Amikor odaérkezett és látta Isten kegyelmét, megörült, és mindnyájukat arra buzdította, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban, mert derék férfi volt, telve Szentlélekkel és hittel. Nagy tömeg csatlakozott az Úrhoz. Barnabás azután elutazott Tarzusba, hogy felkeresse Sault, és mikor megtalálta, elhozta Antióchiába. Egy álló esztendőn át jelen voltak az összejöveteleken, s nagy tömeget tanítottak. Antióchiában nevezték először a tanítványokat keresztényeknek.

Jn 10,22-30 - Jeruzsálemben elérkezett a templomszentelés ünnepe. Tél volt. Jézus a templomban járt, Salamon tornácában. A zsidók körülvették őt, és azt mondták neki: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!” Jézus azt felelte nekik: „Mondtam nektek, de nem hiszitek. Tanúskodnak rólam a tettek, amelyeket Atyám nevében művelek, de ti nem hisztek, mert nem vagytok az én juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket a kezemből. Amit Atyám nekem adott, az mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”

A falánk hit felemészti a bizalmat, önpusztító. Ezzel a hittel garázdálkodnak, még ma is, a farizeusi lelkületűek. Akik a maguk logikájában, a maguk hatalmában, érdekeik védelmében hisznek, éppen ezért észrevétlenül, vagyis úgy gondolják, hogy helyesen, visszautasítanak minden olyan érvet, ami önigazolásukat sérti, cáfolja. Ezzel érdekeik alá rendelnek, utasítanak másokat, és még olyan igazságot is, mely a maguk igaza felett áll. Jézus, erre a hozzáállásra jelenti ki, hogy, ha nem változtatunk ezen, akkor, magunkról jelentjük ki, állítjuk, hogy nem vagyunk Krisztus juhai közül valók! Magyarul: közösség ellenesek azok tettei, akik érdekeiket a fölé helyezik. Mert az, aki Őt pásztorának vallja, arra igaz az, hogy „az én juhaim hallgatnak szavamra; én ismerem őket, ők pedig követnek engem, és én örök életet adok nekik.”

Jézus, amikor azt tanítja apostolainak, hogy „aki első akar lenni közületek, az legyen a ti szolgátok” [Mt 20,27], akkor sem mond mást, mint a mai beszédében. Arra gondolok, hogy az eredendően vezetői egyéniség nem öncélú, nem magáért való, vagyis, nem magát akarja megvalósíttatni, hanem, pontosan valami olyan cél eszközévé próbál lenni, ami közös céllá válhat, közös érdeke lehet azokkal, akik vezetőjévé tétetett. Ebben benne van az a szemlélet is, hogy nem én vagyok alkalmas a vezetésre, hanem az adott feladat szolgálatára. (Ugyanakkor, egyetlen vezetőre sincs szükség, ha nincs feladat, nincs cél, és nincsenek azok, akikért van a vezető.) Persze, ez arra is érvényes, hogy a hatalom nem torzítja el az egyéniséget, csak azért, mert a hatalom könnyelműen visszaélésre csábít. A szolgálat nem látható el tudatosság nélkül, tisztelet nélkül, és alkalmasság nélkül, de mi több, a szolgálat iránti elkötelezettség, és hit nélkül sem, ami feltételezi a szolgálat iránti alázatot is. De mindhárom, előbb említett tulajdonság gyűjtőfogalma a szeretet! „Ha szeretet nincs bennem, mit sem érek” [1Kor 13,2]! Jézus mai szavait sem szabad a krisztusi szeretet környezetéből kiragadva vizsgálni. A szeretetet tanulni kell, mert tanulni lehet, aminek feltétele a fegyelmezettség, és a következetesség önmagammal! Igen, előbb kell szeretnünk önmagunkat Krisztusban, hogy Krisztussal szerethessük a világot.

Micsoda teher – nem csak önmagunk számára – de környezetünk számára is az, ha harcolunk az élettel, a helyett, hogy élnénk az életünket. Különösen akkor érzem ezt a terhet magamon, amikor valaki emberi képességei fölé próbálja helyezni vélt, vagy magára vett hivatását, melytől inkább szenved, mintsem tisztelni és szolgálni volna képes azt. De, mert képtelen az ember azt tisztelni, amit fel sem ér emberi képességeivel! Akkor viszont, hogyan lehetne képes szolgálni, ha tisztelni sem tudja?

Ugyanakkor, mindenekelőtt, önmagunkat kellene tudnunk tisztelni, méltóságunkra eljutva, hogy eszközévé lehessünk annak, amire úgy érezzük, hogy küldetésünk van. Hiszen, ha megszerezhetjük mások tiszteletét, akkor válhat csak hitelessé küldetésünk, szolgálatunk.

Gondoljunk csak bele: ha önmagamat nem tisztelem, úgy az ügyet, amit szolgálni akarok, sem tudom tisztelni, ami érthetően irántam, és az általam képviselt ügy iránt is másokat bizalmatlanná tesz; hogy várhatom el másoktól azt, hogy engem, vagy képviseletemet tiszteljék, mikor magam sem vagyok rá képes?

Jézus emberi teljessége nélkül képtelen lenne Isten teljességét közölni. Azt a teljességet, melyről bizonyos volt, hogy Benne van úgy, ahogy az Atyában is! Ki kell jelentenünk, ahhoz, hogy magunk számára definiálni képesek legyünk, mire kell feltakarnunk, hogy Jézus emberi teljességében volt Isten teljességében oszthatatlanul egy. A mi oldalunkról – az anyagi lét oldaláról - ezt az összefüggést, és ezt a beágyazottságot kell felismernünk ahhoz, hogy emberségünkben helyet adhassunk már Isten jelenvalóságának!

Nekem magamnak - mert anyagi természetemben kell megvalósítanom Isten rám szabott teljességét – előbb kell eljutnom emberségem teljességére, hogy abban a minőségemben lehessek képes hordozni, tudatosan felépíteni, és felmagasztalni Isten teljességét a világ számára. Az ember számára ez jelenti az evangelizálást!

Az örömhírről csak akkor tudok tanúságot tenni, ha az az öröm bennem megszületett, tudatosul. Isten üzenetének az öröme nem képes eltölteni, ha önmagammal vagyok állandó konfliktusban. Ezért nem lehet tanúságom sem hiteles arról az örömről, ami nincs bennem, a szívemben. Nem elég az, hogy eszemmel tudjam, a tanultakat szajkózzam, mert ez csak azt bizonyítja, hogy átmentem egy agymosáson, de szívemmel nem élem! (Talán az érzelmi lényünket-valónkat, pontosan ezért szabta ránk Isten, hogy a száraz és érzéketlen tudásból érzékünkké, és végül életünkké lehessen Igazsága. A hit forrása a szeretet, az a szeretet, amit felfogni képes vagyok abból, ami Istenből árad ki rám, belém. Isten szeretete bár nem érzelem, de az is, ugyanakkor én, az emberi, anyagi természet, úgy gondolom, hogy legelőbb ráérezni képes, hogy végül tudatosulhasson bennem, hogy szeretve vagyok. Érzékenységem, érzékiségem nélkül nincs tapasztalásom.) Ez azt mutatja, hogy nem hit van bennem, hanem csak tudás. A tudás nem képes önmagában elvezetni teljességemre. Az élethez hit is kell, mely reményt táplál bennem, hogy szeretetre jussak! A szeretetben képes az ember kiteljesedni, teljességére eljutni. Isten szeretete az Ember táptalaja, ami életet ad a számomra.

A szívemmel kell éreznem, a lelkemből kell, hogy szóljon az öröm! A bizonyosság arról, hogy én Benned és Te bennem vagy Atyám! Amiről nem lehetnék bizonyos, ha Krisztust nem ismerném, nem törekednék belőle emberséget meríteni, hogy istenségében – feltámadásában – is részem lehessen! Köszönöm Atyám, hogy bölcsességedbe vonsz engem! Ámen