Ki éhezi, ki szomjúhozza közülünk Krisztust?

ApCsel 7,51 - 8,1a - Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek! Ti mindenkor ellenálltok a Szentléleknek: amint atyáitok, úgy ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Igen, megölték őket, akik annak az Igaznak eljöveteléről jövendöltek, akinek ti most árulói és gyilkosai lettetek, ti, akik angyalok szolgálata által kaptátok a törvényt, de meg nem tartottátok.” Amikor ezeket hallották, megdühödtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. Ő azonban Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni. Megszólalt: „Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni Isten jobbja felől.” Erre ők fennhangon kiáltva befogták fülüket, és egy akarattal rárohantak. Azután kihurcolták őt a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívtak. Megkövezték Istvánt, aki így könyörögött: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” Amikor pedig térdre esett, fennhangon azt kiáltotta: „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” Amint ezt kimondta, elszenderült az Úrban. Saul pedig egyetértett azzal, hogy megöljék őt. Azon a napon nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen, s az apostolok kivételével mindnyájan szétszóródtak Júdea és Szamaria tartományában.

Jn 6,30-35 - Erre megkérdezték tőle: „Milyen jelet viszel végbe, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit cselekszel? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint írva van: „Égi kenyeret adott enni nekik” [Kiv 16,4]. Jézus ezt válaszolta: „Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.” Ekkor azt mondták neki: „Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!” Jézus azt felelte nekik: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.

Ki éhezi, ki szomjúhozza közülünk Krisztust? Akiben nincs meg ez az igény, vagy Krisztus utáni éhségét, szomjúságát elnyomja, csillapítja az Oltáriszentség vételével, az az igazán szegény. Az, mit sem ért Isten országának titkaiból, ami az életet akarja jelenteni a számunkra.

Az Eucharistia nem pótlék, hanem pontosan annak megerősítésére való, hogy soha ne csillapodjon éhségünk, szomjúságunk Isten Igazsága után, Krisztussal való közösség után.

A mai nyugat európai hitélet annak a bizonyítéka, hogy az ember szegénysége nem ott kezdődik, ahol az evilági nélkülözése, hanem az már a szegénységének következménye.

Milyen lelki meghasonlása az embernek, hogy fajtáját megfossza az életben maradás feltételeitől! Ha a krisztusi értékrend, értékelvűség, volna uralkodó körünkben, akkor a világ szégyeneként élnénk meg azt, ha valamelyikünk számára nem volna meg az élethez szükséges feltétel rendszer, és minden más érdeknél fontosabbnak tartanánk azt, hogy megadjuk egymás számára, azon túl, hogy mindegyikünk az életet tiszteletben tartaná, tisztelné, és tiszteletéért kiállnánk. Milyen messze is vagyunk ettől!

Ma hajnalban futott végig rajtam az a gondolat, hogy Jézus is emberként születet a földre, hogy majd, kiszenvedje, kidolgozza magából azt, ami isteni. Addíg, míg nem lett képes Krisztussá lenni. Felkentekként akar mindannyiunkat az Atya végül dicsőségében megdicsőíteni!

De hát, hogyan legyen lehetséges az, amikor mi nem vagyunk rá hajlandók, nem vagyunk képesek elviselni azt a szenvedést, azt a növekedéssel járó fájdalmat, mely elkerülhetetlen ahhoz, hogy életünk az Atya dicsőségét szolgálhassa! A növekedésért, hogy emberré váljunk, és végül az emberből istenné lehessünk, áldozatot kell hozni, magunkról kell lemondanunk! Nem az Én a fontos, nem az Én képes a világot üdvözíteni, hanem Isten! A bennem is már csírájában jelenlévő Isten, akinek meg kell engednem, meg kéne engednem, hogy kibontakozhasson, kiteljesedhessen. Ha nem engedem meg, Istennek, hogy Ő teljesedhessen ki bennem, akkor nem képes Ő engem megdicsőíteni!

Ezt nem érti az Ember, vagy nem képes felfogni? Az is lehet, ahogy én látom magam, hogy nem vagyok képes magamat alárendelni Istenemnek. Nem foglalkozom, nem törődök Vele eléggé, nem próbálom Őt felismerni magamban elég kitartóan, elég alázatosan, elég szelíden, elég szeretettel, hogy meg bírjam szeretni, és meg bírjam engedni Neki, hogy „legyen meg a Te akaratod” – rajtam, tőlem, és végül is értem. Aki bennem és általam is akar lenni mindannyiunkért.

Ez az én bűnöm, ez minden keresztény bűne, hogy hitetlenek vagyunk, gyarlók vagyunk, gyengék vagyunk, de gyengeségünket nem vállaljuk fel Isten előtt, hogy Ő lehessen erőnkké. Ezért ítél meg bennünket a világ, a helyett, hogy Krisztust követné. Nem vagyunk hitelesek a világ számára sem! Pedig Jézus azt mondja: „mindannak, akinek van, még adnak és bővelkedni fog. Attól pedig, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van.” [Mt 25,29] „Azt mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonnal, hogy amikor az elmúlik, befogadjanak titeket az örök hajlékokba. Aki kicsiben hű, a nagyban is hű; és aki a kicsiben gonosz, az a nagyban is gonosz. Ha tehát a hamis mammonban nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazit? És ha a máséban nem voltatok hűek, akkor ki adja oda nektek azt, ami a tiétek? Egy szolga sem szolgálhat két úrnak; mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” [Lk 16,9-13].

Teremts bennem Istenem rendet, hogy Te legyél bennem, Igéd és Igazságod gazdagságommá legyen, hogy a szegénységről ne azért beszéljek és beszélgessek, hogy a magam szegénységét elfedjem, még önmagam elől is! Ámen