Nem értem, nem látom pontosan

Iz 40,25-31 - „Kihez hasonlíthatnátok engem, hogy egyenlő volnék vele?” - mondja a Szent. Emeljétek a magasba szemeteket, és nézzétek: ki teremtette ezeket? Aki előhozza szám szerint seregüket, és mindnyájukat nevén szólítja; nagy ereje és erős hatalma miatt egyikük sem marad el. Miért mondod, Jákob, és miért szólsz így, Izrael: „Rejtve van utam az Úr előtt, és Istenem figyelmét igazságom elkerüli”? Vajon nem tudod? Vagy nem hallottad? Örökkévaló Isten az Úr, aki a föld határait teremtette. Nem fárad el, és nem lankad el, bölcsessége kifürkészhetetlen. Erőt ad a fáradtnak, és az erőtlennek megsokasítja erejét. Elfáradhatnak a fiatalok, és ellankadhatnak, s az ifjak is megbotolva eleshetnek; de akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak el, járnak, és nem fáradnak el.

Mt 11,28-30 - Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű - és nyugalmat találtok lelketeknek [Jer 6,16]. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.”

Nem értem, nem látom pontosan, ma reggel mit akar mondani e szavaival Jézus a számomra. De egy biztos: türelemre, szelídségre, alázatosságra int. E három jellemvonást idéző szót, a Vele való elcsendesedésben, tartalommal is meg szeretné tölteni. Erre próbálok figyelni.

Hozzá megyek, a roráté hívószavára. Azután megkérdezem Tőle: merre akarod, hogy menjek, hol akarsz Te lenni általam?

A felelet a csend. Ami nagyon személyes, magányos, Istennel. Mely a világtól eltávolít, még a keresztény, és a katolikus világtól is. Ebben a csendben nincs felelőssége az embernek, nincs kötelessége, de joga sem. Nincs rá szüksége sem, igénye sem, de hiánya sem rá! Ebben a csendben egyedül önmaga van, és Istene. Ebben a csendben feleslegessé, jelentéktelenné, és értelmetlenné is válik az egyház családért való aggódása, a klérus tanácskozása, akik felelősséget publikálnak a családokért.

Ebben a szent csendben a személy merítkezik meg, az ember, abban a közegben, mely az Isten. Tulajdonképpen felocsúdás ez: jé, én, vagyok! De ez a „vagyok” tulajdonképpen értelmetlen, ha nem vagyok képes azt meghatározni, hogy mit jelent a „vagyok”. Mert a lét azt kell, hogy jelentse a számomra, hogy valaki számára fontos, meghatározott, értelmezett, hogy a Vele való viszonyomban létezőnek tekinthessem magam.

Ha vagyok, Vele közösségben, akkor a Tőle való távolságom is meghatározható, melyben elhangzik, hogy „jöjj hozzám”! Ebben a hallható hangzásban felfedezendő, hogy távolságom van Tőle, és ezt a távolságot, ha szükségem van rá, akkor csökkenthetem, vagy, akár növelhetem is. Mi jó nekem? Miért hív engem? Jó nekem az, ha engedelmeskedem a hívásának? E kérdésekre adandó válaszom meghatározza viszonyomat Hozzá. Vagy, esetleg valamilyen kényszerűségnek, vagy megszokásnak vagyok csupán rabja, ami elmozdít, kimozdít jelen állapotomból, a megszólítására?

Ha engedelmeskedem a hívásának, akkor a következő lépcsőfok már az, hogy közösségre lépek Vele. Képessé akar tenni rá, hogy ezt a lépcsőt meglépjem! De nem kényszerít, ugyanakkor megengedi, esélyt teremt rá, hogy megtegyem. Hiszen azt mondja, hogy aki hozzám jön, az vegye magára igámat, és tanuljon tőlem. Tőlem, mármint Jézustól, aki ki akar nyilatkoztatni számomra valamit, amit nem érthetek meg magamban, csak akkor, ha magamra veszem az Ő igáját, ha tanulok tőle, szelídséget, alázatosságot. Ha képes vagyok felvenni az Ő helyzetét, akkor nyugalmat találok lelkemben! Megnyugvást, megbékélést. Mert az Ő, Jézus igája édes, és könnyű!

Valaki azt mondta, hogy Jézus szava szerinti iga kifejezés a keresztjét jelenti. Szerintem leegyszerűsítése ez, elbagatellizálása ez Jézus meghívásának. Jézus igája a világ terhe. Ennek a világnak a terhe, amit mi emberek terhelünk meg, terhelünk rá. Én, és Te, és Ő, és Mi, és Ti, és Ők! A volt, a van és a lesz mindörökké, míg a teremtés az Atya akarata szerint történik, állandósultan és jelen idejűen. Végtelen tehernek tűnik az én szememben, ami a Fiú vállára nehezedik, mégis azt mondja erről, hogy édes, és könnyű.

Ami a Fiúnak az igája, terhe, annak csupán parányi töredéke az, ami az én vállamat nyomja, ha felvállalom, magamra veszem a magam terhét, és képes vagyok viselni. Tehát, ha én Hozzá megyek az én terhemmel, ráébredek arra, hogy Vele az én terhem, nekem könnyű, édes. Övéhez képest az enyém nem is teher. Mégis, Ő az, aki képes, kész az én terhem cipelésében, nekem segíteni! Isten szent mosolya ez, ami derűt csal a szívemre, és nyugalmat áraszt az ember lelkébe.

Isten csendjében benne vagyok, benne lehetek, és könnyűvé, súlytalanná válhatok! Áldom mosolyodat Atyám, köszönöm, mely irgalmassággal közelít hozzám, és kínálod számomra. Csak azért, hogy megtarts gondjaim között is Veled közösségben! Ámen