Nem szeretjük és nem is viseljük könnyen a kritikát

Ez 43,1-7a - Aztán elvitt engem a kelet felé néző kapuhoz. És íme, Izrael Istenének dicsősége bevonult kelet felől. A zúgása olyan volt, mint sok víz zúgása, és fölségétől felragyogott a föld. Láttam a jelenést, amely hasonló volt ahhoz, amelyet akkor láttam, amikor eljött, hogy elpusztítsa a várost. Olyan volt a jelenés, mint az a jelenés, amelyet a Kobár folyó mellett láttam; és arcomra borultam. Akkor az Úr fölsége a kelet felé néző kapun át bevonult a templomba. A lélek pedig felemelt engem és bevitt a belső udvarba; és íme, a ház betelt az Úr dicsőségével. Hallottam, hogy valaki a házból hozzám beszélt, és a férfi, aki mellettem állt, így szólt hozzám: „Emberfia, ez az én királyi székem helye és lábam nyomának helye, ahol örökké lakom majd Izrael fiai között. Izrael háza nem szentségteleníti meg többé szent nevemet - ők és királyaik - paráznaságaikkal, királyaik holttesteivel és magaslataikkal.

Mt 23,1-12 - Jézus ezután így beszélt a tömeghez és tanítványaihoz: „Az írástudók és farizeusok Mózes székében ülnek. Ezért mindazt, amit mondanak nektek, tegyétek meg és tartsátok meg - de a tetteiket ne kövessétek, mert mondják ők, de nem teszik. Súlyos és elviselhetetlen terheket kötöznek össze és raknak az emberek vállára, de ők maguk egy ujjukkal sem mozdítják meg azokat. Minden tettüket azért teszik, hogy lássák őket az emberek. Imaszíjaikat szélesre szabják, bojtjaikat megnagyobbítják. Szeretik a főhelyeket a lakomákon, az első helyeket a zsinagógákban, a köszöntéseket a főtéren, s azt, ha az emberek rabbinak hívják őket. Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. Aki közületek a legnagyobb, legyen a ti szolgátok. Mert aki önmagát felmagasztalja, azt megalázzák, s aki megalázza önmagát, azt felmagasztalják.

Nem szeretjük és nem is viseljük könnyen a kritikát. Pedig, ha kritikusabbakká lennénk önmagunkkal, talán prófétaibbá lehetne életünk.

Tegnapi elmélkedésemben a keresztény élet – a jézusi két parancs egyként megélését fogalmaztam meg. A mai evangéliumban maga Jézus fejti ki, hogy az Atya törvénye is helyteleníti, ha a kettő nem lesz eggyé bennünk, emberekben, és általunk a világban. Ráadásul, erre gyakorlati tanácsokkal is ellát bennünket, és még negatív példákkal is szolgál. Szent Ignácnak „meggyőződése volt, hogy a jó ítélőképességű ember különbséget tud tenni a két erő között, és helyes döntéseket tud hozni. A szentignáci spiritualitásban ezt nevezik a szellemek megkülönböztetésének.” – írja James Martin SJ a Jezsuita spiritualitás c. könyvében.

Vallom magam is, hogy a jó ítélőképesség fejlesztését, a realitást, a magunkat kívülről - az Atya trónja felöl szemlélni, tanítani kellene. Erre nevelni kellene magunkat, bennünket. Erre iskolát kellene alapítani. Hiszen a helyes lelkiismeret, az erkölcsiség, a morál, a bűnbánat szentségének is feltétele a józan ítélőképesség, amiből következik a megalapozott bűnbánat, önmagam bűnösségének helyes ismerete. E képesség nélkül a gyóntatópap szenvedésre van ítélve, de a hívő ember is csak ámítgatja magát. Merem azt is állítani, hogy egyházunk, és benne még talán a Jezsuita rend is hiányt szenved a szentignáci lelkiségben. Ezen a ponton kezdődik a kereszténység tanának torzulása. De ezen a ponton való változtatás, változásunk lehet az egyház megújulásának a kezdete is. Ez nem politikai kérdés, nem is csupán vallási kérdés, ez egyenesen társadalmi kérdés.

„Egy a ti Atyátok, a mennyei”, „egy a ti Mesteretek, a Krisztus”! Eszkatológikus jelentőségű kijelentéseket rejtenek e szavak!

Barsi Balázs atya azt mondja mai elmélkedésében: „a világmindenségben nincs még egy hely, ahol olyan közel volna Isten az emberhez, ahol annyira jelen volna számára, mint Jézus Krisztusban, az ő emberré lett egyszülött Fiában.” Vele ellentétben azonban e gondolatot én ott folytatnám – de mert ennek érzem itt, e helyen a lényegét -, hogy ezért kell keresnünk nekünk, embereknek a közösséget Jézussal. Mely testi, szellemi és lelki közösség kellene, hogy legyen, ahhoz, hogy Jézus mintaként, kereszténnyé változtasson bennünket, akikben hasonlóan – egymás számára felismerhetően – közel kerülhetne Isten az emberhez. Mert hiszem, hogy az Atya Isten általunk – egymás által is – közel szeretne kerülni hozzánk. Annyira közel, hogy személyessé lehessen általunk, és velünk a másik ember számára. Úgy, ahogy Jézus Krisztus által közel próbál kerülni hozzánk. A szentségek lényege, az Eucharisztia lényege ez volna. A papság érdeme ez volna, hogy erre irányítsa a világiak figyelmét, akik valljuk, hogy Krisztusiak vagyunk. De nem vagyunk, mert nem jó az ítélőképességünk önmagunkban, önmagunkkal szemben! Emberi hiányosságunk! Ahogy a szeretet, az a bizonyos „Isten a szeretet” élmény hiányunk, úgy hiányosságunk önmagunk helyes megítélése is.

Szerintem, Jézus mindegyikünket, akik keresztényekként definiáljuk magunkat, erre figyelmeztet ma, erre akar tanítani, és erre mutat példát, mintát. Jézus elénk éli a helyes, Isten képű embert! Nekünk nem utánoznunk kell őt, hanem magunk helyes megismerésén keresztül követnünk. Nem lehetünk képesek evangelizálni a világot, ha mi közösségi létünkben egymást sem vagyunk képesek evangelizálni! Az Isten nem üzleti partner, nem válhat értékteremtőnkké, ha evilági értéknek – üzleti eszközként kezeljük, érvényesülésünk alanyának degradáljuk!

Atyám, Szentlelked által áraszd ki rám a Te bölcsességedet, hogy Jézus példája nyomán, követője lehessek: bennem - hozzám, és általam azokhoz, akikkel közösségre vezetsz engem, közelebb kerülhess Te! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, Ámen