Bizony, a böjt nem szolgál másra, mint

Jón 3,1-10 - Ekkor ismét szólt az Úr Jónáshoz, s ezt mondta: „Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd ott a szózatot, amelyet majd mondok neked.” Felkelt erre Jónás és elment Ninivébe az Úr szava szerint. Ninive háromnapi járóföldre terjedő nagy városa volt Istennek. Alighogy bement Jónás a városba, egynapi járásnyira, nagy hangon hirdette: „Még negyven nap, és Ninive elpusztul!” Ninive lakói hittek Istenben és böjtöt hirdettek, és nagyjaik, kicsinyeik egyaránt szőrruhát öltöttek. És amikor a beszéd Ninive királyához eljutott, ő felkelt trónjáról, letette palástját, szőrruhába öltözött és hamuba ült. És közhírré tétette és megparancsolta Ninivében: „A királynak és főembereinek rendeletére! Se ember, se állat, se marha, se juh ne egyék, és ne legeljen, és vizet se igyék! Öltsön szőrruhát ember és állat, és kiáltson nagy szóval az Úrhoz, és térjen meg mindenki gonosz útjáról és az istentelenségből, ami kezéhez tapad. Ki tudja, hátha visszafordul és megbocsát az Úr, és lelohad haragjának tüze, és nem veszünk el?” Mikor látta Isten az ő cselekedeteiket, hogy megtértek gonosz útjukról, megbánta Isten a rosszat, amelyről azt mondta, hogy rájuk hozza, és nem hozta rájuk.

Lk 11,29-32 - Amikor a tömeg összesereglett, így kezdett beszélni: „Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét. Mert amint Jónás jel volt a Niniveiek számára, az Emberfia is az lesz ennek a nemzedéknek. Dél királynője [1 Kir 10,1-10] felkel majd az ítéleten e nemzedék embereivel, és elítéli őket, mert ő eljött a föld széléről, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét, és íme, nagyobb van itt Salamonnál. A ninivei férfiak felállnak majd az ítéleten e nemzedékkel, és elítélik, mert ők Jónás szavára bűnbánatot tartottak [Jón 3,5]; és íme, nagyobb van itt Jónásnál.

Bizony, a böjt nem szolgál másra, mint arra, hogy az ember, általa, elismeri Isten létét, jelenlétét, a maga életére vonatkoztatva, és abbéli valóságát, Aki mindent megítél – az abszolút szeretet alapján!

Robert Spaemann, A végső istenérv című tanulmányában írja: „amikor „Istent” mondunk: feltétlen valóságra gondolunk, akinek oka önmagában van, mert tulajdonképpen értelemmel teli, önmagának elegendő. A keresztény szentháromságban beteljesítette ezt az istenfogalmat, mivel mindenható szeretetnek gondolja Istent, éspedig lényegileg önmagában való szeretetnek, úgyhogy se a világra, se az emberre nincs szüksége, hogy lényegét megvalósítsa.”

Amikor Lukács idézi Jézus tanítását, melyben ítéletről beszél, akkor a gonosz nemzedéket, mely nem ismeri fel, és nem fogadja el Isten létét, azok által ítélteti majd meg, akik korábban Isten létében, a létezés és a jó fogalmát magukra vonatkoztatva fogadták el, és ezt bűnbánatukkal igazoltak.

Ebben az időszakban, amikor Húsvét szent ünnepére készülök, akkor a nagy találkozásra próbálom magam felkészíteni. Mely életemben most csak egy állomás a halálon túli létre, de olyan periódusa, mely számomra fontos. Alkalmassá szeretném ezzel tenni magam a találkozásra, ezért számot vetek az eddigi életemmel. Nem várok más jelet, Jézust elfogadom. Úgy, mint Istentől kapott jelet. Aki az Atyához vezető út, igazság és élet. Így vagyok istenségének elbűvölt szemlélője, melyhez hiszem, hogy hasonulni képes vagyok, lehetek, ha benne élek abban a misztériumban, melyet Isten teremt meg számomra ebben a világban.

Spaemann mondja azt is: „A hívő fogadja el Isten kezéből mindazt, ami történik, még akkor is, ha Istennel perlekedik.” Azonban – mert bizony perlekedek -, ha képtelennek bizonyulok rá, hogy meggyőzzön Isten az Ő igazáról, akkor pedig fogadjam el róla, hogy Ő olyan, mint egy „végtelen kreativitással megáldott festő, akinek lassan készülő festményére egy gonosz ember állandóan festékpacákat fröccsent. A festő azonban mindig felhasználja a pacákat, hogy ezek integrálásával a kép állandóan tökéletesebb legyen.” Azonban gonoszságomról mégse gondoljam azt, hogy az javamra válhat. Emlékeztessen rá az isteni figyelmeztetés: „az Emberfiát ugyan ki kell szolgáltatni, de jaj annak az embernek, aki kiszolgáltatja.” [Lk 22,22]. Vagyis: ne legyen elég számomra, hogy perlekedek Vele. Engedjem, hogy meggyőzzön igazáról. Hinnem kell igazát, melyben nem csalatkozhatom. Persze, az Ő igazát, az én életemre kell érvényesítenem, alkalmasnak találni. Életemet kell úgy formálni, alakítani, hogy Isten igazsága bizonyítékává lehessek! Ez lehet az az állapot, amikor a teremtett lény bizonyítékává válhat teremtője létéről. Bizony, én vagyok az, aki megdicsőíthetem az Istent!

Amit, hogy megint Spaemann-ra utaljak: „Aki tehát hiszi, hogy a jó és a lét végső soron és alapjában egy, az ugyan nem az ész ellenében hisz, de a látszattal szemben, az elrejtőzött Istenben hisz. A tényleges valóság viszont nem rejtőzik el előlünk. Mindenki szeme előtt van. Sőt, a jó sem rejtőzik el előlünk. Ész és lelkiismeret teszik ismertté számunkra. Ami előlünk elrejtett, habár ésszerű, hogy higgyük, az a két feltétlenség egysége, a hatalommal és a létezés értelmével, mindenhatóságnak és a szeretetnek az egysége.”

Te jelen való Isten, aki kinyilatkoztatod magad Jézus Krisztusban, és a Szentlélekben! Rád bízom magam, böjttel, bűnbánattal, imával, hűséggel, és alázattal; szelídséggel, és reménnyel, hogy hitemben bátorításodra leljek, ami elvezessen a szeretetben való istenült életre. Segíts engem, hogy dicsőítésedre lehessek! Ámen