Ott hagyja a kilencvenkilencet

Iz 40,1-11 - Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! - mondja a ti Istenetek. Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és kiáltsátok neki, hogy letelt szolgálata, letörlesztette bűnét, hiszen kétszeresen meglakolt az Úr kezétől minden vétkéért! Egy hang kiált: „Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek! Minden völgy emelkedjék fel, minden hegy és halom süllyedjen alá; a göröngyös legyen egyenessé, és a hegyláncok síksággá! Akkor kinyilvánul az Úr dicsősége, és látni fogja minden ember egyaránt. Bizony, az Úr szája szólt.” Egy hang szól: „Kiálts!” És mondtam: „Mit kiáltsak?” Minden test csak fű, és minden szépsége olyan, mint a mező virága. Elszárad a fű, elhervad a virág, ha az Úr lehelete ráfúj. Valóban csak fű a nép. Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk szava megmarad örökre. Magas hegyre menj föl, te, aki jó hírt viszel Sionnak! Emeld fel erősen hangodat, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek! Emeld fel, ne félj! Mondd Júda városainak: „Íme, a ti Istenetek! Íme, az Úristen hatalommal jön, és karja uralkodik; íme, fizetsége vele van, és szerzeménye a színe előtt. Mint pásztor, legelteti nyáját, karjával összegyűjti a bárányokat, és ölébe veszi, az anyajuhokat gondosan vezeti.”

Mt 18,12-14 - Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van, és azok közül egy elkóborol, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyeken, nem megy-e el és nem keresi-e meg az eltévedtet? Amikor pedig megtalálja, bizony, mondom nektek: jobban örül annak, mint a kilencvenkilencnek, amely el sem veszett. Ugyanígy a ti Atyátok, aki a mennyekben van, nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsik közül.

Ott hagyja a kilencvenkilencet, hogy azt az egyet megkeresse, felkutassa. De, azt a kilencvenkilencet nemde úgy hagyja ott, hogy majd ők egymásra vigyáznak, egymást erősítik, egymást féltik, megvédik, és őrzik? Isten egymásra bízza a kilencvenkilencet! A kérdés így az, hogy képesek vagyunk-e annyira szorosan összetartozni, hogy közénk ne férkőzhessen az, aki egyet is elrabolni akar közülünk?! Összetartozóknak tudjuk magunkat, kiket a keresztség közösségbe von? Így vetődik fel az a kérdés, hogy mire elég az én hitem? Mire vagyok alkalmas, képes, és szeretettel elviselhető? Teherként vagyok, vagy azért, hogy A Krisztus közösségét megerősítsem közöttünk? Alkalmas vagyok közösségre?

Mindegy, hogy hány kérdést teszek fel. Hiszen mindegyik kérdésnek az a lényege, az az egyetlen lényege, hogy magamat mennyire ismerem meg Krisztus igazságában és szeretetében? Hogy ebben a közegben része legyek, részévé lehessek, részévé váljak Isten igazságának, és szeretetének! Ehhez a tudás, az érzés, a tapasztalás, az engedelmesség kevés. Ehhez alázatra, szeretetre van szükség, amihez a hitem kell. Hinnem abban, hogy a Szentlélek kész arra, hogy vezessen, irányítson, csak meg kell engednem a számára. Így kell értenem Izajás szavát: „Valóban csak fű a nép. Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk szava megmarad örökre.”

Én a jelen vagyok. De a jelenben kell az örökkévalót képviselnem, alázatosan szolgálnom, megörökítenem a jelenben! Ha most, én, a kilencvenkilenc közötti vagyok, akkor ez az én küldetésem, feladatom; hogy amikor majd eltévedek, akkor ott merje hagyni Isten a kilencvenkilencet, hogy engem felkutasson. Ne legyek annyira öntelt, hogy azt higgyem, hogy én soha nem tévedhetek, nem kószálhatok el többé.

De most hol vagyok? Felismerem? Képes vagyok magamat helyesen megítélni? Azt, hogy én milyen viszonyban vagyok Istennel? Éppen most, ebben a pillanatban!

Megragadni a pillanatot, de nem önmagamért, hanem azért, hogy Isten igazsága bennem és általam életté lehessen az időben, és a térben. Nagy feladat Istenem, amit rám bízol! Akarok a Te bizalmadnak megfelelni! Szeretetedből életté lenni, hogy részévé lehessek örökkévalóságodnak! Ámen