Az életünk egy folyamatosság. Állandósult változás.

1Tim 3,1-13 - Igaz beszéd ez: aki püspökségre vágyik, derék dolgot kíván. Éppen azért a püspöknek feddhetetlennek, egyszer nősült férfinak, józannak, megfontoltnak, tisztességesnek, vendégszeretőnek, tanításra alkalmasnak kell lennie. Nem iszákosnak és verekedőnek, hanem szelídnek, nem viszálykodónak és kapzsinak, hanem olyannak, aki házát jól vezeti, fiait engedelmességben és mindenképpen tisztességben tartja, hiszen aki a maga házát nem tudja vezetni, hogy tudná gondját viselni Isten egyházának? Ne legyen újonnan megkeresztelt ember, nehogy felfuvalkodjék, és ugyanaz az ítélet érje, mint az ördögöt. A kívül levők előtt is jó tanúságot kell bírnia, nehogy gyalázatba és az ördög kelepcéjébe essék. A diakónusok hasonlóképpen tisztességes emberek legyenek, nem kettős nyelvűek, nem a sok bor hívei, nem rút haszonlesők; olyanok, akik tiszta lelkiismerettel őrzik magukban a hit titkát. Először ezeket is próba alá kell vetni, s csak akkor szolgáljanak, ha kifogástalanok. Az asszonyok hasonlóképpen tisztességesek legyenek, nem megszólók, józanok, és mindenben megbízhatóak. A diakónusok egyszer nősült férfiak legyenek, olyanok, akik gyermekeiket és házukat jól vezetik. Mert akik szolgálatukat jól végzik, szép rangot és a Krisztus Jézusban való hitben nagy bizalmat szereznek maguknak.

Lk 7,11-17 - Történt pedig, hogy ezután egy Naim nevű városba ment, és vele mentek tanítványai és nagy népsokaság. Mikor a város kapujához közeledett, íme, egy halottat vittek ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a város sok lakosa kísérte. Amikor meglátta őt az Úr, megkönyörült rajta, és ezt mondta neki: „Ne sírj!” Majd odament, és megérintette a koporsót. Erre azok, akik vitték, megálltak. Ezt mondta: „Ifjú! Mondom neked: kelj föl!” A halott pedig felült és beszélni kezdett. Ekkor átadta őt anyjának [1 Kir 17,23]. Mindnyájukat elfogta a félelem, és így dicsőítették Istent: „Nagy próféta támadt közöttünk!” És: „Isten meglátogatta az ő népét!”. Az eset híre elterjedt egész Júdeában, és mindenütt a környéken.

Az életünk egy folyamatosság. Állandósult változás. Egyben lehetőségünk is rá, hogy kihasználjuk, javunkra, és alakulásunkra. Úgy, ahogy a szobrász teszi egy hatalmas márványtömböt szemlélve. Körbe járja, leül mellé, elnézi, miközben benne alakul egy kép, egy mondanivaló, egy felismerés, egy olyan igazság, amit csak abban a kőben tud kifejezni, elmondani abból, ami lelkében összegyűrten, marcangolón, vagy csodálatot keltőn, netán fájdalmasan kikívánkozik. Ki akar fejezni valamit, ami lehet, hogy miközben vésőt és kalapácsot ragad, változik, át is alakul. Talán finomodik, élénkebbé, határozottabbá is lesz.

Ha az ember így tekint magára, és meri, bírja, elviseli kívülről szemlélni magát, a teremtett valóságában, talán képes lehet megismerni azt az embert, akit a teremtője láttatni próbál benne. Mit láttatni, szeretni tud benne. Talán, ekkor, még arra is képessé leszek, hogy felfedezzem, hogy mi mindenre lehetek én képes azon felül, azon kívül, vagy mindazokkal együtt, amire eddig eljutottam. Lehet, hogy képessé leszek magamat izgalmasnak látni, érdekesnek, és érdekfeszítőnek.

Ráébredek arra, hogy milyen jó, hogy változó térben és időben lehetek, ahol fel sem tűnik talán másoknak, hogy képes vagyok változni, hogy próbálgatom magam, hibázok, vagy olyasmiket teszek meg, ami számomra meglepő, mulatságos, ijesztő, esetleg megdöbbentő. És szabad, és megtehetem, sőt megengedett, és lehetőségem van rá. Majd korrigálhatok, és megbocsáthatok magamnak, mert rádöbbenek, hogy Teremtőm sem büntet, hanem megbocsát azért, mert belátom, hogy tévedtem, hibáztam, vagy bűnbe estem.

És, mind ez igaz, annak ellenére is, hogy Pál mást mond akkor, amikor a püspök és diakónus kiválasztásáról beszél. Azt mondja a tisztségre való tekintettel, magasztos kívánság az, de fedhetetlen, kipróbált legyen, ki e tisztségre kerül. Talán pontosan azért beszél így, mert látja, hogy milyen környezetben kell az illetőnek megfelelni a feladatra. Talán nem is önmaga miatt, hanem az elfogadása miatt. Nehogy bárki is azt tudja mondani kifogásként: milyen szentség az, amit egy ilyen ember szolgáltat ki? De, most veszem észre az itt szereplő fejezet utolsó mondatát: „Mert akik szolgálatukat jól végzik, szép rangot és a Krisztus Jézusban való hitben nagy bizalmat szereznek maguknak.” Bizalmat kell szerezni, Jézus nevének, nem is önmagának. Amiért kellő alaposság szükséges.

Azonban e tanítás senkit ne kedvetlenítsen el. Engedjem múltamat el, át, az irgalmas és megbocsátó Istennek, hogy teljes életemmel képes lehessek a mában, a jövőért dicsőíteni, magasztalni Istent. A vasárnapi úrangyala imádság alkalmával Ferenc pápa ezt a tanítást bízza ránk: „Csak az irgalmasság tudja meggyógyítani világunkat, amely az erkölcsi bűn, a lelki bűn rákfenéjétől szenved. Csak a szeretet képes betölteni az űrt, a negatív örvényeket, amelyeket a rossz nyit az emberek szívében és a történelemben. Csak a szeretet képes erre, és ez Isten öröme!” A bűntől csak úgy távolodhatok el, ha Isten irgalmas szeretetébe oltódom bele! Legyen nekem Uram, a Te Igéd szerint! Ámen