Az evangélium tanítása hatoljon szívünkig

Ter 41,55-57; 42,5-7a.17-24a - Amikor tehát megéheztek, a nép a fáraóhoz kiáltott, és élelmet kért tőle. Ő azt felelte nekik: „Menjetek Józsefhez, s amit ő mond nektek, azt cselekedjétek!” Amikor aztán súlyosbodott az éhínség Egyiptom egész földjén, József megnyitotta az összes gabonatárolót, és adott az egyiptomiaknak, mert őket is sújtotta az éhség. Erre minden ország Egyiptomba ment, hogy eleséget vásároljon Józsefnél, mivel az éhínség egyre súlyosabb volt az egész földön.

Bementek tehát Izrael fiai Egyiptom földjére, másokkal együtt, akik szintén odamentek vásárolni, mert éhség pusztított Kánaán földjén. József volt tehát a kormányzó Egyiptom földjén, és az ő engedélyével adták el a gabonát a népeknek. Amikor aztán testvérei leborultak előtte, megismerte őket, de mintha idegenek lettek volna, keményen szólt hozzájuk, és megkérdezte tőlük: „Honnan jöttetek?” Azok azt felelték: „Kánaán földjéről, hogy ennivalót vegyünk.” Azzal fogságba vetette őket, három napra. Harmadnapon azonban kihozatta őket a börtönből, és így szólt hozzájuk: „Tegyétek meg, amit mondok, s akkor életben maradtok! Hiszen félem én Istent! Ha békességes emberek vagytok, maradjon egyik testvéretek megkötözve a börtönben! Ti pedig menjetek, vigyétek el házatoknak a gabonát, amelyet vettetek! Aztán hozzátok el hozzám legkisebbik öcséteket, hogy meggyőződhessem szavaitokról, és meg ne haljatok!” Úgy tettek tehát, amint mondta. Egymás közt azonban így szóltak: „Méltán szenvedjük ezeket, mert vétkeztünk öcsénk ellen! Láttuk lelke szorongását, amikor rimánkodott nekünk, de nem hallgattuk meg, azért jött ránk ez a nyomorúság!” Egyikük, Rúben, így szólt: „Nem megmondtam-e nektek, hogy ne vétkezzetek a gyermek ellen? De ti nem hallgattatok rám! Lám, most számon kérik a vérét!” Nem tudták ugyanis, hogy József érti őket, mert tolmács segítségével beszélt velük. Erre ő egy kissé elfordult és sírt. Aztán visszafordult, és beszélt velük.

Mt 10,1-7 - Ezután magához hívta a tizenkét tanítványát. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt. A tizenkét apostol nevei pedig ezek: az első Simon, akit Péternek neveznek, és András, a testvére, Jakab, Zebedeus fia, és a testvére, János, Fülöp és Bertalan, Tamás és a vámos Máté, Jakab, Alfeus fia, Tádé, a kánaáni Simon, és az iskarióti Júdás, aki el is árulta őt. Ezt a tizenkettőt küldte Jézus, és megparancsolta nekik: „A pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, és szamaritánus városba ne lépjetek be! Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: „Elközelgett a mennyek országa!”

Az evangélium tanítása hatoljon szívünkig, hogy bűneink bocsánatára juttasson bennünket! Mert önbecsülésünket Krisztus szavaiban kell meglelnünk. Pontosan az által, hogy képesekké legyünk elengedni bűneinket, a bűnbánat – majd a bűnbocsánat által. Mert ha keresztény vagyok, akit Krisztus lefoglalt magának a keresztségben, hinnem kell, hogy mit szívemből bánok, és miért bocsánatáért esdekelek, az Nála megbocsátást nyer. De miért? Hogy Krisztus szeretete lehessen uralkodóvá az életemen. Ne foglalja el a szeretet helyét se bűn, se önvád, se kísértés ereje, mikor Isten akarata az, hogy szeretet lakozzon bennem! Ha nem ez volna Isten szándéka, ugyan miért áldozta volna fel a Fiút, az örököst. Egyedül az Isten az, aki életét odaadhatja, és vissza is veheti. Ha a sajátjával így tehet, Aki a Szeretet, akkor hogyne tenné meg az enyémmel is. Amit én eltékozoltam, azt Ő megújítani, újjá teremteni képes, és kész. Erre egyedül a szeretet nagyvonalúsága, oszthatatlan bőkezűsége képes. Ember hiába szerezte meg a tudás hatalmát, ha ezt a tudást nem képes alázattal viselni, és szolgálni.

A Szeretet hatalma az emberen képessé teszi, hogy valóra váljon - benne - Krisztus hatalma: „hatalmat adott a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt”. A keresztény embernek élni kell ezzel a lehetőséggel; hogy bennem, az emberben megdicsőülhessen az Isten. Hiszen Isten, a maga dicsőségében képes csak dicsőségre juttatni az embert, minden embert. Ezért mondja Jézus, hogy ti – keresztények, megkereszteltek – vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják, és eltapossák az emberek. [Mt 5,13]

Igen, ezt a küldetést kell felvállalnom, felvállalnunk, büszkeséggel, és alázattal, szelídséggel, és lelkesedéssel, nem hangoskodva, de állhatatossággal.

Arra is ad Máté eligazítást, Jézus szavai által, hogy hol van dolgunk, a mi területünk, akik még bizonytalanok, és bizalmatlanok, kétkedők és kishitűek vagyunk. Mert meg kell, hogy erősödjön önbecsülésünk Krisztusban, Istenben a Szentlélek bölcsességére el kell jutnunk, hogy ennél töbre lehessünk képesek. Ezért szűkíti be Jézus a mozgásterünket, mert ismeri gyengeségeinket, töredékességünket: „A pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, és szamaritánus városba ne lépjetek be! Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz! Menjetek és hirdessétek: „Elközelgett a mennyek országa!”

A vasárnapi keresztények, a még magukat vallásosnak mondók közé kell elmennünk, akik még hinni, és hittel cselekedni a jót, a szeretetet még nem képesek, de vallják, hogy az a jó, és az az igaz. Meg kell érteniük, amit vallanak, ésszel és szívvel egyaránt. De közöttük is azokkal van a több dolog, akik azt hiszik, hogy hitük van, de mert gőgösek és önteltek, csak megítélik a másikat, hogy elkerüljék a maguk szembesülését és feladatát. Anselm Grün is beszél ilyesmiről. Erre mondom én – erre is – hogy az önértékeléssel baj van. Hiszen, ha többre becsülöm magam, mint aki vagyok, mert kritikát kerülöm, tükröt kerülök, alázatomnak híján vagyok, úgy, hogy még a magam fajtáját is lenézem, gőggel, felsőbb rendűnek beállítva magam, mert én bűn nélkül való vagyok, de bezzeg azok! Ő értük aggódik Jézus, hozzájuk küldi a tanítványokat, mert előbb nekik van szükségük a megtérésre, hogy mikor már az idegenek, a pogányok látják majd, hogy egy szívvel és egy lélekkel vannak, akkor legyen számukra is, aminek hihet szemük. Nem lehet másképpen meggyőző kereszténységünk Krisztust kiáltásunk. Addig a pogányok szemében az úrnapi körmenet nevetség, színjáték, öltönyös bohóckodás (és eltapossák, azokat, akiknek ízt kéne adniuk a világ szemében!).

Hitünkre vágyik Krisztus! Kezdjük el megkísérelni, van elég hitem, és alázatom ahhoz, hogy képes legyek küldetésemet elvégezni? Gyógyítani. Feltettem már magam számára azt a kérdést: miért adja a keresztények között Isten a bajt és a betegséget? Talán pontosan azért, hogy Isten erejéből megpróbálkozzam, pontosan én, azzal, hogy szabaddá, alkalmassá tettem már magam rá, hogy átáramolhasson rajtam, belőlem a Krisztus szeretete, mely tisztátalan lelkeket képes kiűzni, és gyógyítani „minden betegséget”?!

Segíts, Uram! Nem akarom, hogy helyettem, de akarom, hogy általam áradjon a Te végtelen jóságod, Szereteted, mely képes a világot - minden rosszat, legyőzni! Ámen

A jó öreg kút csendesen ontja vizét,
így telik minden napja.

Áldott élet ez – fontolgatom –,
csak adni, adni minden napon.
Ilyen kúttá kellene lennem!
Csak adni teljes életemben.

Mindig csak adni?
Ez terhet is jelenthet!
Jó kút, nem érzed ezt a terhet?

Belenézek, tükre rám ragyog:
„De hiszen a forrás nem én vagyok!
Árad belém, csak továbbadom,
vidáman, csendben és szabadon.”

Hadd éljek ilyen kút-életet,
osszak áldást és sok-sok szeretetet!
„Nem az enyém, Krisztustól kapom,
egyszerűen csak továbbadom.”

(Ismeretlen szerző verse)