A kétség talán tudatvilágunk természetességéhez tartozik

Sir 44,1.9-13 - Az ősatyák dicsérete Hadd dicsérjük a híres férfiakat, a mi őseinket nemzedékeik sorában. és voltak, akiknek nem maradt emlékük: kimúltak, mintha nem is lettek volna, születtek, mintha nem is születtek volna, éppígy gyermekeik is utánuk. De azoknak a jámbor férfiaknak, akiknek jósága nem ért véget, a javaik megmaradnak ivadékuknál, és szent örökségük unokáiknál, a szövetségek részese marad utódjuk, és miattuk gyermekeik is mindörökre. Törzsük és hírnevük el nem enyészik.

Mk 11,11-26 - Ő pedig bement Jeruzsálembe, a templomba. Mindent megnézett, de mivel már estére járt az idő, kiment Betániába a tizenkettővel. Másnap, amikor kimentek Betániából, megéhezett. Meglátott messziről egy lombos fügefát. Elindult feléje, hátha talál rajta valamit. Mikor azonban odaért, semmit sem talált rajta, csak leveleket; ekkor még nem volt fügeérés ideje. Erre megszólalt, és azt mondta neki: „Senki ne egyen rólad többé soha gyümölcsöt!” A tanítványai hallották ezt. Azután Jeruzsálembe értek. Bement a templomba, és kezdte kiűzni azokat, akik adtak és vettek a templomban. A pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit fölforgatta, s nem engedte meg, hogy valaki bármilyen edényt átvigyen a templomtéren. Azután így tanította őket: „Nincs talán megírva, hogy az én házam az imádság háza lesz minden nemzet számára? [Iz 56,7] Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt.” [Jer 7,11] Mikor a főpapok és az írástudók meghallották ezt, azon törték a fejüket, hogy mi módon veszítsék el őt. Féltek ugyanis tőle, mert az egész tömeg csodálkozott a tanításán. Amikor beesteledett, kiment a városból. Másnap reggel, amikor elmentek a fügefa mellett, látták, hogy tőből kiszáradt. Péter visszaemlékezett, és azt mondta neki: „Rabbi, nézd, a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt.” Jézus ezt felelte nekik: „Higgyetek Istenben! Bizony, mondom nektek: ha valaki azt mondja ennek a hegynek: „Emelkedj fel és vesd magad a tengerbe!”, és nem kételkedik szívében, hanem hiszi, hogy megtörténik, amit mond, akkor az meg is fog történni. Azért mondom nektek: Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meglesz nektek. Amikor azonban felálltok, hogy imádkozzatok, bocsássátok meg, ha valami sérelmetek van valaki ellen, hogy a ti Atyátok is, aki a mennyekben van, megbocsássa nektek vétkeiteket.

A kétség talán tudatvilágunk természetességéhez tartozik, és olykor önvédelem is. Ugyanakkor bizonytalanságunk jellemzője is, úgy gondolom. Állandóan bizonytalankodunk, a helyzeteinket, döntéseinket úgy éljük meg, hogy „talán így helyesen”. A határozott egyéniségek, akik annak ellenére, hogy határozottaknak akarnak mutatkozni, de mégis alkalmazkodni próbálnak, nehezen engedik el a pillanatot. Az ilyen embereknek, amilyen talán én is vagyok, nehéz megélni azt, hogy nem kell döntenem, csak önkéntelenül cselekednem, hallgatva a belső hangomra.

Az átkozódás, az emberből ha önkéntelenül felszakad, ahogy tette ezt Jézus a fügefa esetében, egy olyan szituáció, amikor nincs a kimondott szóban kétség, egyszerűen elengedi magától, kiköpi az illető, még ha rosszindulatból teszi is, parancsként száll el belőle, ami megállíthatatlan. A kimondott szó ereje itt érhető tetten. Jézus ezt az esetet próbálja felhasználni arra, hogy elmagyarázza: aki Istenes életet él – „Higgyetek Istenben!” – Rábízza szavait, tetteit, kétség nélkül szívéből, az nem fog meglepődni azon, „hogy megtörténik, amit mond”. Valami ilyesmi értelemmel bír: „Azért mondom nektek: Higgyétek, hogy mindazt, amit imádkozva kértek, elnyeritek, és meglesz nektek. Amikor azonban felálltok, hogy imádkozzatok, bocsássátok meg, ha valami sérelmetek van valaki ellen, hogy a ti Atyátok is, aki a mennyekben van, megbocsássa nektek vétkeiteket.” E kijelentésből én azt olvasom ki, hogy mielőtt bármit kérni mernék, helyezkedjek Isten terébe, nehogy butaságot, oktalanságot, öncélúan kérjem Istent. A kérésemet felállva végezzem, felkészülten, felállásommal jelezzem: Uram, felkészültem, készen vagyok, hogy belépjek szent színed elé, Rád figyeljek, Veled beszélgessek, hogy szívemből fogalmazzam meg kérésemet. Amiben kifejezzem azt is, hogy minden bűnömtől, gonoszságomtól, bántódásomtól, sértettségemtől, eltávolodtam, nem tartozom senkinek, és senkihez bántón, bántódottan, tisztulásomat kérem Atyámtól, hogy kérésem meghallgatásra találjon Nála. Ez az az állapot, amikor szabad vagyok mindentől és mindenkitől, csak és egyedül Istennel vagyok, Övé, Őnála, szent színe látásában kérek. Elég erre, ha sikerül, egy pillanat, de el kell jutnom erre függetlenségre, hogy Ő megérezze azt, hogy milyen fontos az amit kérek tőle.

Jézus olyan kapcsolatban állt az Atyával, olyan egységben volt Vele, hogy már gondolatai teljesültek az Atya által. Vajon, a fügefa kapcsán Jézus elpirult? Amikor a tanítványok felhívják a figyelmét, hogy lám, az átkod nyomán elszáradt a fa, csak egy fa volt, amivel talán senkinek sem okozott kárt, de önmaga is rádöbbent, hogy mennyire kell ügyelnie arra, hogy mit gondol, mit mond, és mit cselekszik, hiszen Ő lefoglalt személy az Atya számára. Egészen, egész emberségében alárendelt az Atyának. Velünk, úgy tűnik, az Atya körültekintőbb, elnézőbb, óvatosabb, mert ismer engem, tudja, hogy jobban kell figyelnie rám, hogy mit gondolok, mit mondok, és mit teszek. Tudja, hogy nem mindig biztos az, hogy egészen őszintén, komolyan gondolkodom, hogy meggondolatlan, gyenge, és gyarló vagyok, egészen nem hagyatkozhat rám. De, mert így gondolom, akarok Atyám változni, egyre jobban hasonulni Krisztushoz, bizalmadat kiérdemelni szeretném, amennyire csak képes lehetek rá. Segíts, Szentlelked által! Ámen