„Mi ugyanis közösségben vagyunk az Atyával és az ő Fiával”

1Jn 1,1-4 - Ami kezdettől volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megnéztünk és a kezünk tapintott az élet Igéjéről - mert az élet megjelent, és mi láttuk, és tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, mely az Atyánál volt és megjelent nekünk -, amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis közösségben vagyunk az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. Ezeket azért írjuk nektek, hogy örömünk teljes legyen.

Jn 20,2-8 - Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!” Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt.

„Mi ugyanis közösségben vagyunk az Atyával és az ő Fiával”. E szavakat meggyőzően, elfogadhatóan csak a Szentlélek erejében lehet képes valaki kimondani. Persze, ha csak nem valakit idézni akarunk, mert akkor az már nem eredeti kijelentés. Azonban János szavai egy keresztényt el kell, hogy gondolkodtassanak: számomra e szavak milyen jelentéssel bírnak?

Egy ragyogó írásból fogok ma idézni, amiben megfeleltetését találom a keresztény ember számára, János szavaira, és ami segíthet az elgondolkodásban. André Louf ezt írja A spirituális élet útján című elmélkedésében: „A keresztény tapasztalat mindenekelőtt: élet. És persze a spirituális élet mindenekelőtt egy élet tapasztalata. … Életről beszélni csak úgy lehet, ha tudatosítottuk az életet, ha megsejtettük szívünk bensejében.

Megsejteni pedig akkor tudjuk, ha ez az élet mozog – hiszen éppen ez minden élet sajátja. A stagnáló élet halott élet, a halállal azonosul. … Minden életnek az a dolga, hogy fejlődjön és gyümölcsöt hozzon – vagy éppen sorvadjon és kihunyjon. A spirituális élettel is ez a helyzet: vagy eleven, vagy agonizál és meghal. „Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” – mondja Jézus, és aki egy nap majd készséggel meghal „a világ életéért”. … Az a kép, amit Szent Pál használ annak kifejezésére, ami a keresztségpillanatában történik velünk, jól megvilágítja ezt a témát: oltóvesszőről van szó, amely lehetővé teszi, hogy a nedvek egyik élőlényből a másikba áramoljanak. A megkeresztelt embert Krisztus életébe oltották, konkrétabban: húsvétjába, halálába és feltámadásába, hogy az ő földi élete megismétlődhessen, kiterjedhessen. Aki Krisztusban átment a keresztségen, az már halott és már feltámadt, az már felment a mennybe – ez az utolsó pontosítás azért fontos, hogy minden keresztény út eszkatológiai jelentőségét hangsúlyozza, hiszen az - mint látni fogjuk – már itt a földön a mennyei életet előlegezi meg.”

Ez a mi Krisztussal való közösségünknek tudatosult állapotának megfogalmazása, ami érthetővé teszi az ember irányultságát, és „kényszeredett erőlködését” a beteljesedésre. A bevezetőmben idézett jánosi gondolatból kiemelném különös fontossága miatt a „vagyunk” szót, amire az előbbi idézet is kifut, hogy e kapcsolatunk jelen idejű, éppen zajlik, és ebben a zajlásban van üdvözülésünk folyamatban. Örömmel és békességgel, lendülettel és iramodással nyugtázom e felismerést. Uram Benned akarok lenni, hogy lehessek Mindörökre! Ámen