Zsid 10,32-36 - Emlékezzetek vissza az elmúlt időkre, amikor megvilágosodástok után annyi szenvedésben és küzdelemben helytálltatok. Részint szidalmazásnak és szorongatásnak voltatok kitéve, részint közösséget vállaltatok azokkal, akik hasonlóképpen szenvedtek. Együtt szenvedtetek a foglyokkal, és vagyonotok elkobzását is örömmel elviselték, abban a tudatban, hogy értékesebb és maradandóbb javakkal rendelkeztek. Ne veszítsétek hát el bizalmatokat, hiszen nagy jutalom jár érte. Állhatatosnak kell lennetek, hogy az Isten akaratát teljesítsétek, és az ígéretet elnyerjétek:

Jn 15,9-17 - Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok szeretetében. Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért. Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok. Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle. Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást!

Az állhatatosság erényét kell magamra ölteni, azt kéri Uram. Ami kitartás, következetesség; és megint csak a tudatos igenlés állapotát jelenti. Emlékeztet rá, hogy mikor vagyonomtól megfosztott, örömmel viseltem el, „abban a tudatban, hogy értékesebb és maradandóbb javakkal” rendelkezhetem helyette. Ezt nem szabad elfelejtenem, még akkor sem, mikor a vagyon csábítását érzem, mikor a ragaszkodás kísértését bármi földi dologhoz, érzem rám telepedni. Nem e világ számára vagyok, nem e világ éhségét kell kielégíteni magamban, hanem az égiekhez kell ragaszkodnom. Tudva, hogy „átutazó vagyok én itt a földön”. Egy pillanat a kísértés, de egy örökéletet ronthat meg, ha engedek a pillanatnak. Felérni, megérteni, magaméként tudni ezt az ajándékot, kegyelem! Többre szán Teremtőm annál, mint ami e pillanatban lehetek, vagyok. A magam jelen képességei, vágyai, esélyei, lehetőség valamire. De értem-e, hogy mire? Hogy mire kell igent, és, hogy mire kell nemet mondanom. De, mert ezt nem könnyű átlátni, érteni, úgy, hogy nem rendelkezem a jövő ismeretével, hát a jelent kell megragadnom. Ami alatt azt értem, hogy nem okoskodásra, bölcselkedésre, a jó döntés kikövetkeztetésére fordítom a jelen időt – amit, ha szelíden, józanul végig gondolok, úgy is oktalanság – hanem cselekvésbe megyek át: tenni a dolgom. Azt a dolgot, amiről bizonyos vagyok, hogy Isten dicsőítését szolgálja, képességeimet, tudásomat is szolgálatra bírja, erőmet a legoptimálisabb kihasználásra készteti. E közben elébe megyek a döntésnek, vagyis rábízom a döntést Istenre, Aki utamon a cselekvésen keresztül vezet el a helyes döntésre, megszüli bennem, megformálja az idő döntését. Úgy értve ezt, hogy nincs időnk kételkedni, mikor a cselekvésre kapunk meghívást!

Aki hisz, annak a bátorság nem ahhoz kell, hogy elvégezze a feladatát, hanem, hogy leküzdje önmagát, hitetlenségét, gyávaságát, kishitűségét, ellenállását a szeretettel szemben. Nem magamat kell magamban tisztelnem, és szeretnem, hanem Istent, aki teremtésemben azt bírta mondani rám, hogy ’mind ez jó!’ Márpedig, ha számára jó vagyok, hogy merek kételkedni magamban?

Istenem add, hogy úgy tudjak hinni Benned, hogy hitem által cselekvővé legyek szolgálatodra! Ámen