„Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed …"

ApCsel 3,1-10 - Péter és János pedig felmentek a templomba a kilencórai imádság idején. Ekkor egy férfit vittek arra, aki születésétől fogva béna volt. Naponta odatették a templomnak az úgynevezett Ékes-kapujához, hogy a templomba jövőktől alamizsnát kérjen. Amikor Pétert és Jánost meglátta, amint a templomba készültek bemenni, könyörgött, hogy alamizsnát kapjon. Péter Jánossal együtt reátekintett, és azt mondta: „Nézz ránk!” Erre az rájuk nézett, remélve, hogy kap tőlük valamit. Péter azonban így szólt: „Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” Azzal megfogta jobb kezénél, és fölemelte. Erre azonnal erő szállt a lábába és talpába, úgyhogy felugrott, állt és járt-kelt. Bement velük a templomba, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. Az egész nép látta, hogy jár, és Istent magasztalja. Ráismertek, hogy ő az, aki alamizsnáért üldögélt a templom Ékes-kapujánál. Elteltek csodálkozással, és magukon kívül voltak amiatt, ami vele történt.

Lk 24,13-35 - Aznap ketten közülük egy Emmausz nevű helységbe mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádium távolságra volt, s beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek és tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De a szemüket akadályozta valami, hogy fel ne ismerjék. Megszólította őket: „Miről beszélgettek egymással útközben?” Ők szomorúan megálltak. Az egyik, akinek Kleofás volt a neve, azt felelte: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte tőlük: „Micsoda?” Azt felelték: „A Názáreti Jézus esete, aki tettben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt. A főpapok és a főembereink azonban halálos ítéletre adták, és megfeszítették őt. Pedig mi azt reméltük, hogy ő fogja megváltani Izraelt. Azonfelül ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. De néhány közülünk való asszony is megzavart bennünket, akik hajnalban a sírnál voltak, s mivel nem találták a testét, visszajöttek azzal a hírrel, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan a sírhoz mentek, és úgy találták, ahogy az asszonyok mondták, de őt magát nem látták.” Erre ő azt mondta nekik: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt. Mikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap!” Bement hát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. Ők pedig így szóltak egymáshoz: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Azok elmondták: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor.

„Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz.” [Róm 10,9] Azt mondja XVI. Benedek pápa: a hitvallás-hagyománya a lényeget rövid kijelentésbe sűríti, mely a keresztény identitás kifejezője, a hit megvallása, amely révén egymás számára felismerhetőkké válunk. Mert hitvallásunk, hogy „Valóban feltámadt az Úr”! Egy történelmi esemény kerül hitvallásunk középpontjába, mikor nem magunktól vallunk meg, hanem az Atya nyilatkoztatja ki általunk! Ahogy olvassuk Jézus szavait, melyeket Péternek mond, mikor hitvallást tesz Jézusról (l.: Mt 16,17) Pál, idézett felszólításában a két hitvallás összekapcsolódva jelenik meg, melyről azt mondja, hogy ha ezt lélekből vallomásommá válik, üdvösséget eredményez!

Jézus, az emmauszi tanítványokkal történt találkozáskor mintha azt mondaná, tudást birtokolva, azt a hittel összekapcsolva juthatunk arra a bölcsességre, mely üdvösségünkre elvezet.

Jézus azt mondja az emmauszi tanítványoknak: „Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Úgy mondja, mintha ez természetes, szükségeltetett dolog lett volna. Ide kell idézni Jézusnak egy korábbi tanítását, hogy az előbbi gondolatának értelmét helyére tudjuk tenni: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.” [Mk 8,34-35] E kettő kijelentését egy tanításnak véve, kell megtennünk hitvallásunkat. Kevés az önmagában, hogy Ő az Úr, és a Feltámadott; akiben, ha hiszek, és akiről hitvallást teszek, akkor követésére sem leszek bátortalan. Vállalnom kell a szenvedést, a keresztemet, olyan nyitott, Istenre kitárt szívvel, szeretetettel, hogy amit nekem kell megélnem – mint a saját keresztemet – azt viselem, azt hordozom el Krisztussal, a halálomba, hogy feltámadásom legyen Vele!

Uram, nyisd meg szemem, hogy lássak; lássam meg keresztemet, lehessek elég bátor azt felvállalni a világ előtt is, Érted, Veled; megváltásom titkának megértésével. Ámen