Jótettei sem érnek annyit, mint
Jer 20,10-13 - Mert hallottam sokak rágalmát, rettenetet mindenfelől: „Jelentsétek! Jelentsük fel őt!” Akik barátságban voltak velem, mind bukásomat lesik: „Hátha rá lehet szedni, legyőzhetjük, és bosszút állhatunk rajta!” De az Úr velem van, mint hatalmas hős, ezért üldözőim elbuknak, és nem győznek; nagyon megszégyenülnek, mert nem járnak sikerrel, örök gyalázatuk nem megy feledésbe. Seregek Ura, aki megvizsgálod az igazat, aki látod a veséket és a szívet, hadd lássam bosszúdat rajtuk, mert eléd tártam ügyemet! Énekeljetek az Úrnak, dicsérjétek az Urat, mert megmentette a szegény lelkét a gonosztevők kezéből!
Jn 10,31-42 - Erre a zsidók ismét köveket ragadtak, hogy megkövezzék. Jézus azt mondta nekik: „Sok jótettet mutattam nektek az Atyától, azok közül melyik tettért köveztek meg?” A zsidók azt felelték: „Jótettért nem kövezünk meg téged, hanem a káromlásért, mivel ember létedre Istenné teszed magadat.” Jézus azt felelte nekik: „Vajon a ti törvényetekben nincs megírva: „Én azt mondtam: Ti istenek vagytok?” [Zsolt 82,6] Ha azokat mondta isteneknek, akikhez az Isten igéje szólt - márpedig az Írás érvényét nem veszti -, miképp mondhatjátok arról, akit az Atya megszentelt és a világra küldött: „Káromkodsz!”, mivel azt mondtam: Isten Fia vagyok? Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem, de ha cselekszem, akkor, ha nekem nem is hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy megtudjátok és belássátok, hogy az Atya énbennem van, és én az Atyában.” Erre ismét el akarták őt fogni, de kisiklott a kezük közül. Ezután ismét eltávozott a Jordánon túlra, arra a helyre, ahol János először keresztelt, és ott maradt. Sokan jöttek hozzá, és azt mondták: „János ugyan semmi csodajelet sem cselekedett, de mindaz, amit János róla mondott, igaz volt. És ott sokan hittek benne.
Jótettei sem érnek annyit, mint a magunk igazolta rendszerkörnyezet? Számunkra a biztonság, és a magunk bizonyította bizonyosságok tűnnek valóságnak, és e tüneményekből nem bírunk kiválni, eltávolodni. Ez csak azért lehet így, mert e világban élünk, és e világnak élünk, ami azt is jelenti, hogy nem fordítunk kellő hangsúlyt Istenkapcsolatunkra. Így többes számban mondom, pedig, lehet, hogy egyes szám első személyben kéne mondanom. Mégis, azért teszem ezt, mert bizony pontosan mi, akik keresztényeknek mondjuk magunkat, kerülünk bele ebbe a hibába, úgy, hogy észre sem vesszük magunkat. Úgy tűnik, hogy sokkal inkább védjük álláspontunkat, mint ahányszor kérdéssel állunk Krisztus elé: „Te, hogy gondolod, Te mit mondasz?
Hányszor, és milyen módon kérjük őt, hogy az teljesüljön, amit mi szeretnénk? Úgy bánunk Vele, mint egy ügyfélszolgálatossal, ahelyett, hogy alázattal tanácsát kérnénk, ahhoz, hogy helyesen viszonyulni tudjunk élethelyzeteinkhez. Feltéve magamnak a kérdést: hova való vagyok? Kihez kellene a magam életét igazítani, mi lenne a helyes cselekedetem? Az állandó bizonytalankodásunk, ingadozunk, mint a nádszál, vagy az inga, mert imaéletünk nem elégséges.
Személyesen kell eldöntenem, hogy nekem, mennyire van szükség ahhoz, hogy hitem biztos alapokon megálljon, mikor elég az imádság, az odahallgatás, mikor hallom meg, mikor értem meg Isten megszólítását, üzenetét, akaratát, melyet velem akar tisztázni, értetni. Valóban akarom érteni, vagy elvagyok magamban, és elég nekem az, hogy Rá hivatkozom? Követ keresek, vagy észreveszem, hogy miért botlottam meg a kőben, mit akar azzal Isten mondani a számomra? Elhinni, hogy „az Úr velem van”, rajtam akar segíteni. Csak hagynom kell, nem megelőzni Őt a maga higgadt, türelmes, szelíd cselekvésében. A szeretet soha nem kapkod, soha nem nyüzsgő természet. Imádságos, csendes, és alázatos. Uram, ne hagyd, hogy elriasszon ideges kapkodásom. Csitíts, csillapíts, nyugtass meg engem, hogy itt vagy velem, bennem, és értem! Ámen
