A személyválogatás sem más, mint e világi érdekeim szerinti spekuláció.

Jak 2,1-9 - Testvéreim, a mi dicsőséges Urunkban, Jézus Krisztusban való hitetek legyen mentes minden személyválogatástól. Mert ha belép a ti közösségetekbe egy ember aranygyűrűvel, fényes öltözetben, és belép egy szegény is piszkos ruhában, s ti arra figyeltek, aki drága ruhába van öltözve, és azt mondjátok neki: „Foglalj itt helyet kényelmesen”, a szegénynek pedig azt mondjátok: „Te csak állj meg ott vagy ülj a lábam zsámolya elé”, vajon nem ítélkeztek-e magatokban, s nem lettetek-e gonosz felfogású bírákká? Halljátok, szeretett testvéreim! Nem a szegényeket választotta ki Isten ezen a világon, hogy gazdagok legyenek a hitben, és örökösei annak országnak, melyet azoknak ígért, akik őt szeretik? Ti pedig tiszteletlenséggel illettétek a szegényt. Nem a gazdagok nyomnak el titeket, s hurcolnak benneteket a törvény elé? Nem ők káromolják azt a nagy nevet, amelyről el vagytok nevezve? Ha teljesítitek a királyi törvényt az Írás szerint: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” [Lev 19,18], jól teszitek. De ha személyválogatók vagytok, bűnt követtek el, s a törvény ítél el titeket, mert megszegtétek azt.

Mk 8,27-33 - Jézus ezután elment tanítványaival Fülöp Cézáreájának falvaiba. Az úton megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” Ők azt felelték neki: „Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások pedig egynek a próféták közül.” Erre megkérdezte őket: „És ti kinek tartotok engem?” Péter felelt neki: „Te vagy a Krisztus.” Ő ekkor a lelkükre kötötte, hogy ezt senkinek se mondják el róla. Ezután elkezdte őket tanítani arra, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie. El kell, hogy vessék a vének, a főpapok és az írástudók, meg kell, hogy öljék, és három nap múlva föl kell támadnia. Egész nyíltan mondta el nekik ezt a dolgot. Ekkor Péter félrehívta őt és kezdte lebeszélni. De ő megfordult, a tanítványaira tekintett, és megdorgálta Pétert ezekkel a szavakkal: „Távozz előlem, Sátán! Mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.”

A személyválogatás sem más, mint e világi érdekeim szerinti spekuláció. Mert az ember állandóan spekulál: nyitottan a jóra, mégis bűnbe veszetten. Ez az állandó kettősségben való imbolygás az, ami jellemző, és ez az, ami viszi előre a világot … Előre? Mi az előre, és hol van az elől? Na, ez az! E világ szerinti gondolkodásunk az, ami eltávolít bennünket Istentől, az örökkévalótól. És itt tévedünk el, amikor hitetjük magunkkal, hogy jót teszünk – csak mert a jóra vagyunk képesek, már azt hisszük, hogy jót teszünk, és jól tesszük. Pedig csupán önmagunkat elégítjük ki. Azt a kényszeredettségünket éljük ki magunkból, amit úgy jellemezhetünk, hogy önmegvalósítás. Ami tulajdonképpen nem más, mint a végtelen önzésünk: az jó, ami szerintem jó! Miközben elsikkad az a jó, ami Isten szellemvalósága szerinti jó volna – mert imádságainkban sem csendesedünk el, nem üresítjük ki magunkat, nem engedjük el se gondolatainkat, sem cselekvésre való kényszeredettségünket. A magunk készítette koronánkat vigyázzuk, hogy le ne essen a fejünkről; és miközben büszkék vagyunk rá, hogy magunk készítettük, állandóan suvickoljuk, féltjük, ezért meg sem hajolunk, földre sem omlunk, hogy megérezhessük kicsinységünket, törékenységünket, sőt, indokaink, és elméleteink sebezhetőségét, nagyon is egyoldalú érveléseink súlyos bizonytalanságát sem fogjuk fel. Nem engedjük magunkhoz a kétkedést, nehogy csalódjunk igazunkban. Személyválogatók vagyunk, legelőbb önmagam, aztán egy nagy űr, majd azok akik nagyságomat támogathatják, szponzorálhatják, utána jönnek azok, akik dicsfényében magam még nagyobbnak látszódhatok, aztán megint egy nagy űr, és végül azok, akik tükröt tartanak szemem elé, visszarántanak a való világba, hogy valós helyemre ismerhetnék, de nem akarok, nem tetszik nekem az, aki vagyok valójában. Én olyannak szeretném láttatni magam, aki szeretnék lenni! A baj, a leginkább baj ebben az, hogy ez a valaki nem az, akinek Isten megrajzolt tervezőasztalán, hanem az a valaki, akit ebben a világban, e világ értékítéletéhez igazodva, igazítva, én, a legtöbbre tudok, szeretnék becsülni magamban. Körülöttem van a világ, én mondhassam meg, hogy milyen legyen ez a világ, csak én tudom, hogy milyennek kell lennie. Nem veszem észre, hogy színész vagyok egy panoptikumban, akit, miután majd megrág az idő, elfelednek, és kidobnak. Igen, vesztessé válok, mert senkivé leszek, senki sem leszek. Senki, még az Isten sem fog rám emlékezni! Valójában el kellene bizonytalanodnom magamban: ki vagyok? Aki erre a rövid életre azt képzeli magáról, hogy Valaki, vagy az lehetek, megélve természetességemet, aki halála után válik valóban élővé, örökérvényűvé. Ahol nem emlékeznek az emberre, hanem meghatározó részévé lesz annak, Aki van! Már mindörökre, állandósultan. El tudom ezt képzelni, vagy annyira e világba szorult már gondolkodásom, képzeletem, hogy fel sem érem e gondolatot, és csupán legyintek rá?

Fel kell tennem a kérdést, ha magam számára fontos vagyok: honnan jövök, és hova tartok? Tartok valahová, vagy csak e világ számára tudom meghatározni magam?

Kimondom, kikívánkozik belőlem, mert ott mélyen nem csitul a vágy bennem, hogy kell legyen nekem Istenemnek, Aki van, és viseli gondomat, hogy több legyek annál, kit magamnak el tudok képzelni, mint por, anyag, aki csak látszólag létezik: egy üres gondolat, önmagának elégséges szavak, és önmagáért lett cselekvő tömeg személyében személytelenül. Istenem, emelj ki engem a tömeg vonzásából, hogy a lélek szabadságában lehessek több annál, kit jelenlétemben képzelhetek magamról, csak mert ismerhetlek Téged! Ámen