A legidősebb, a legmélyebben szántó lélek.
1Pét 5,1-4 - A presbitereket, akik köztetek vannak, kérem - mint elöljárótársuk és Krisztus szenvedésének tanúja és az ő dicsőségének is részese, amely a jövőben ki fog nyilvánulni: - legeltessétek Isten nyáját, amelyet rátok bíztak. Viseljétek gondját, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból Isten szerint; ne rút nyerészkedésből, hanem buzgóságból; nem uralkodva a választottak fölött, hanem szívből, mint a nyájnak példaképei. S ha majd megjelenik a pásztorok Fejedelme, elnyeritek a dicsőség hervadhatatlan koronáját.
Mt 16,13-19 - Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ők ezt felelték: „Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.” Erre megkérdezte őket: „És ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Jézus azt felelte neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. És mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.”
A legidősebb, a legmélyebben szántó lélek. Talán így kell lennie, ha Jézus is így ítéli meg azt, akire rábízza egyházát. Itt a „rábízás” az isteni hatalommal való bírást jelenti; nekünk, nekem, ki Krisztusból valónak tekintem magam, ami azt kell, hogy jelentse, hogy feltétel nélküli bizalom, engedelmesség, tisztelet, és alázat iránta, amit Isten – az Atya, a Fiú és a Szentlélek – iránt megélni akarok, próbálok, törekszem. Mert Péterben, utódjában és képviselőiben, „akik köztünk vannak”, emberként is, de Krisztus felkentjeként, kiválasztottjaként azt a személyt kell felfedeznem, aki Jézus Krisztus emberi voltában az Isten. A szikla, Aki kőkemény valóság, igazság, hatalom, szeretet dolgában. Péter még valami fontosat jelent ki magáról: „Krisztus szenvedésének tanúja és az ő dicsőségének is részese, amely a jövőben ki fog nyilvánulni”. Valami olyan jegyet visel magán, mint tanú, ami a krisztusi felhatalmazásra méltóvá teszi. És, mert ezt magáról mondja ki, értővé teszi számunkra, hogy tisztában van azzal a kegyelemmel, mely ajándéka, de azért, hogy bírja a szolgálatot, melyet Jézus Istennek tett, de melyet átruház Rá! Ezt nekem értenem kell, hogy Péter szolgálata Istenben lehessen enyémmé, mit elfogadnom kell tudni, sőt, élnem kell vele, és üdvösségemmé kell váltanom! De, még azon túl is szolgálatom részévé kell változtatnom. Bennem élővé Krisztus úgy válhat a jelenben, ha Péter jelenvalóságában elfogadom Őt, Aki az Isten kinyilatkoztatója! A közvetlenül Benne megnyilatkozó Isten jár közöttünk! Jézus akarata és felhatalmazó szeretete által!
Így tekintek papjaimra, püspökeimre és a pápára, akik Istenbe kapcsolnak Péter által, Istenhez vezetnek; nem törődve emberi gyengeségeikkel, akik nem gyengébbek – nem lehetnek gyengébbek - az én emberségemnél, ki bűnös vagyok és erőtlen nélkülük. Tudom Istenem, hogy áldásoddal vannak Ők telve, hogy általuk áldott lehessek Benned, ki megbocsátó vagy, és megbocsátóvá tenni akarsz engem is! Megértve, hogy „a szeretet könnyűvé teszi, ami súlyos, és nyugodtan visel minden nehézséget” (XVI. Benedek vasárnapi elmélkedéséből), ahogy könnyűvé lesz a megbocsátás is, ha megértem, hogy „kötelességem megbocsátani, mert kötelességem szeretni” (Romano Guardini, Az Úr Krisztus Megbocsátásról szóló tanításából idézve)! Legyél dicsőségedben teljes általuk is bennem! Ámen
