Sose legyünk magabiztosak
ApCsel 8,26-40 - Ezek után az Úr angyala így szólt Fülöphöz: „Kelj föl és menj délre, arra az elhagyatott útra, amely Jeruzsálemből Gázába visz le!” Az fölkelt tehát, és elment. S íme, egy etióp férfi, Kandakénak, az etiópok királynőjének hatalmas udvari tisztje és minden kincsének kezelője, aki Jeruzsálembe jött imádkozni, visszatértében kocsiján ülve Izajás prófétát olvasta. Ekkor a Lélek így szólt Fülöphöz: „Menj oda, és szegődj ahhoz a kocsihoz!” Amint Fülöp odasietett és hallotta, hogy Izajás prófétát olvassa, megszólította: „Azt gondolod, hogy érted, amit olvasol?” Az így felelt: „Hogyan érteném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?” Megkérte tehát Fülöpöt, hogy szálljon fel és üljön melléje. Az Írás helye pedig, amelyet olvasott, ez volt: „Mint a bárány, amelyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírója előtt elnémul, nem nyitotta ki száját. Megaláztatásban hoztak fölötte ítéletet. A sorsával ki törődik? Hisz életét elvették e földön” [Iz 53,7-8]. Erre az udvari tiszt megkérdezte Fülöpöt: „Kérlek, kiről mondja ezt a próféta, önmagáról vagy valaki másról?” Ekkor Fülöp megnyitotta száját, s ebből az Írásból kiindulva hirdette neki Jézust. Amint haladtak az úton, egy vízhez értek. Erre az udvari tiszt így szólt: „Íme a víz; mi gátol abban, hogy megkeresztelkedjem?” Azután megállította a kocsit. Mindketten lementek a vízbe, Fülöp és az udvari tiszt, és megkeresztelte őt. Mikor a vízből feljöttek, az Úr Lelke elragadta Fülöpöt. Az udvari tiszt nem látta őt többé, s örvendezve folytatta útját. Fülöp pedig Asdódban termett, körüljárt, és hirdette az evangéliumot, amíg Cézáreába nem érkezett.
Zs 65 - A karvezetőnek. Ének. Zsoltár. Ujjongjatok az Istennek, minden földek, mondjatok nevének éneket, dicsőségét dicsérve zengjétek. Mondjátok Istennek: „Milyen félelmetesek műveid, hatalmad nagysága miatt ellenségeid hízelegnek neked. Az egész föld imádjon és dicsérjen téged, zengjen nevednek dicséretet.” Jöjjetek és lássátok az Úr tetteit, félelmetes, amit végbevitt az emberek fiai közt. Szárazfölddé változtatta a tengert, gyalog keltek át a folyóvízen; Örvendeztünk akkor benne. Uralkodik hatalmával örökre, szemmel tartja a nemzeteket, hogy fel ne fuvalkodjanak magukban a lázongók. Áldjátok Istenünket, ti nemzetek, hallassátok dicséretének szavát; Ő adott életet lelkünknek, és nem hagyta meginogni lábunkat. Mert próbára tettél minket, Isten, megvizsgáltál minket tűzzel, mint ahogy az ezüstöt vizsgálják. Tőrbe is vezettél, nyomorúságot tettél hátunkra. Engedted, hogy emberek gázoljanak a fejünkön, tűzön és vízen mentünk keresztül, de te kivezettél minket az enyhülésre. Égő áldozatokkal jövök házadba; Megadom neked, amiket fogadtam, amit megígért ajkam, amit szám fogadott nyomorúságomban. Kövér égőáldozatokat mutatok be neked; Jóillatú áldozatul kosokat mutatok be neked, bikákat és kecskebakokat. Ti mind, akik félitek Istent, jöjjetek, halljátok, elbeszélem, milyen nagy dolgokat cselekedett velem! Számmal hozzá kiáltoztam, nyelvemmel őt magasztaltam. Ha gonoszság lett volna szívemben, az Úr nem hallgatott volna meg. Ám Isten meghallgatott engem, figyelembe vette hangos könyörgésemet. Áldott az Isten, aki nem vetette el imámat, s nem vonta meg irgalmasságát tőlem.
Jn 6,44-51 - Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza; és én feltámasztom őt az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek” [Iz 54,13]. Mindaz, aki az Atyától hallott és tanult, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki: csak az látta az Atyát, aki Istentől való. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért.
Sose legyünk magabiztosak, mert az elvonja figyelmünket arról, ami biztonságot adhat a számunkra, és általunk másoknak.
Elmondhatjuk magunkról, hogy képesek vagyunk – lehetünk – rá, hogy időbe és térbe zárt tudatunkat alárendeljük isten-énünknek, mely örökkévalóságunk? Így részként viseljük énünket, istenségünkben? És nem fordítva?
Amikor cselekvőképességünk nem próbál felülkerekedni Isten szándékán, mely velünk szándéka? Képes lehetek rá, hogy ne akarjak bármit is - szentignáci logika mentén értve létemet -, hanem abban legyek benne, Aki minden akar lenni mindenben? Igen, arra gondolok, hogy ne uralkodjon el rajtunk az a kényszer, hogy mi válthatjuk meg a világot!
„Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza”!
Felismerem azt, hogy nem Isten szab nekem korlátokat, hanem én szabok szüntelen korlátokat Istennek? Azzal, hogy az én korlátozottságomat kényszerítem rá másokra?
Mi, akik megváltottságunkat tudomásul venni képesek lehetünk, el is tudjuk fogadni olyannak, ami önmagában elégséges rá, hogy mások rádöbbenhessenek megváltottságukra? Tudok szabaddá tenni másokat, vagy a másik ember szabad döntésének lehetőségére felhívni a figyelmét? Esetleg megkérni másokat, figyelmeztetni másokat, hogy engem a szabad döntésemben ne korlátozzon?
Sokszor érzem azt, hogy mi, akik szeretnénk biztosra menni, nem vagyunk képesek elhinni azt, hogy elégséges a hitünk ahhoz, hogy magunk élete több lehessen azzal, hogy hitünkért feláldozzuk evilági létünk érdekeit, vágyait, érzelmeink által gerjesztett szükségleteit. Mindent akarunk! Megfelelni a világnak, megfelelni önmagunknak, másoknak, de Istennek is. Éppen ezért, pótcselekvésekkel próbáljuk jóvátenni gyengeségeinket, töredékességeinket, hibáinkat és bűnbe hajló személyiségünket, remélve, hogy ezzel kiengesztelhetjük Istent, a Szentet, aki kikényszeríteni akarja tőlünk azt, hogy jókká legyünk. Ha így gondolkodom Róla, akkor nem is Vele gondolkodom, hanem egy saját istenképet farigcsálok, akire éppen most „szükségem” van. Érdekeim mentén vagyok hívő?
Ahogy Philip Yancey írja, a Meghökkentő kegyelem c. könyvében, nem vagyunk képesek elfogadni azt, hogy Isten kegyelméből van hitünk, és Benne. Ami elégséges ehhez az élethez, és nem akarja Isten azt, hogy érdekérvényesítő kényszerünkkel, a kegyelmi ajándékaiért kifizetni próbáljuk Őt! Hinnünk kell, hogy Ő akar, sőt már meg is váltott mindannyiunkat, és mindegyikünkre rábízza, hogy ezt tudomásul vesszük, elfogadjuk, vagy sem. Nekünk elég volna az – elég kéne, hogy legyen -, ha életünkkel igazolni képesek volnánk azt, hogy megértettük Őt, és megengednénk, hogy az életünk Ő legyen. Ő akar Lenni általunk!
Hitetnünk kéne Krisztus örömhírét, és nem ráerőltetni másokra! Tudok úgy élni, hogy más lássa rajtam, hogy Isten itt él közöttünk? Hogy Isten országa itt van közöttünk? Engedem, hogy Isten kegyelme átsüssön rajtam, és égessen másokat? Vagy ösztönöm azt súgja, hogy képtelen vagyok rá, ezért külsőségekhez vagyok kénytelen folyamodni szüntelen? Láttatnom kell azt, erőlködnöm, és megküzdenem kell azért, hogy bizonyítsam azt, amit élni nem vagyok képes? Lehetek így hiteles Isten szolgálatára?
Hogyan lehetek tanúja A Szeretetnek, amikor magamban sem tisztázott az, hogy mi e szónak a jelentése Isten ajkáról kimondva?
Nekem biztonságom az Isten, vagy én akarok számára bizonyságot tenni arról, hogy megértem őt? – Amikor találkozom egy süket némával, aki tőlem kér útbaigazítást, akkor miért próbálok hangosabban beszélni, és jobban artikulálni? Ahelyett, hogy testbeszéddel próbálnék segítséget adni a számára? Mert azt hiszem, hogy az én beidegződött eszközeim segíthetnek neki. Mert én akarok segíteni, és nem Neki akarok segíteni.
Fel kellene érnem, hogy nem nekem kell másokon segíteni, hanem általam akar másokon Isten segíteni. Miközben engem is meg akar segíteni, mert segítségre szorulok. Ne tartsam magamat többre a másiknál. Jobbnak a másiknál. Magamat értékesebbnek Isten szemében a másik embernél! Isten számára, Isten kezében, ha már megtértem, Hozzá, akkor eszköze, tanúja lehetek csupán. Nem véletlenül mondja Jézus, „Ti ne hívassátok magatokat rabbinak, mert egy a ti Tanítótok, ti pedig mind testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, a mennyei. Ne hívassátok magatokat mesternek se, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus. Aki közületek a legnagyobb, legyen a szolgátok.” [Mt 23,8-11]
A Te rendedet segíts magamban letisztulni Istenem! Szellőztess át Szentlelkeddel! Ámen
