Jézus, akit meggyógyít

Iz 25,6-10a - Készít majd a Seregek Ura minden népnek ezen a hegyen zsíros lakomát, lakomát színborokból, zsíros, velős falatokból, letisztult színborokból. Ezen a hegyen leveszi a leplet, a leplet, amely minden népre ráborult, és a takarót, amely minden nemzetre ráterült. Az Úr Isten eltávolítja örökre a halált, és letörli a könnyet minden arcról, népe gyalázatát elveszi az egész földről. Bizony, az Úr szólott! Ezt mondják majd azon a napon: „Íme, a mi Istenünk ő, benne reméltünk, hogy megszabadít minket. Ő az Úr, benne reméltünk, ujjongjunk és örvendezzünk szabadításán! Mert az Úr keze nyugszik ezen a hegyen.” Eltapossák Moábot a lakóhelyén, mint ahogy eltapossák a szalmát a trágyalében;

Mt 15,29-37 - Jézus ezután eltávozott onnan, és elment a Galileai tenger mellé. Fölment a hegyre és ott leült. Nagy tömeg jött oda hozzá, velük együtt sánták, vakok, nyomorékok, némák és sok másféle beteg. Letették őket a lábaihoz, ő pedig meggyógyította őket. A tömeg csodálkozott, amikor látta a némákat beszélni, a bénákat meggyógyulni, a sántákat járni, a vakokat látni, és magasztalták Izrael Istenét. Ezután Jézus magához hívta tanítványait és azt mondta nekik: „Sajnálom a tömeget, mert íme, már három napja velem vannak és nincs mit enniük. Nem akarom őket étlen elbocsátani, nehogy ellankadjanak az úton.” A tanítványok ezt felelték neki: „Honnan lenne a pusztaságban annyi kenyerünk, hogy jóltartsunk ekkora tömeget?” Jézus megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?” Azt felelték: „Hét, és néhány apró halunk.” Erre megparancsolta a tömegnek, hogy telepedjék le a földre. Azután fogta a hét kenyeret és a halakat, hálát adott, megszegte, és odaadta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a tömegnek. Ettek mindannyian, és jóllaktak. A megmaradt darabokat felszedték, hét tele kosárral.

Jézus, akit meggyógyít, annak azt követően, táplálékra van szüksége. A papír, a betű, és a szó, sem képes arról beszélni, ami lelki, ami szellemi. Csak arra képes rávilágítani, ami anyagi természetű. Azonban, ha a gyógyítást a lélekben bekövetkező változásra értjük, és a táplálékot a lelkiek táplálására vonatkoztatjuk, akkor közelítünk ahhoz, ami Jézusnak, az Atyától és az Atyával közösségben lett küldetésévé az anyagi világ számára. Aki emberré lett, azért lett azzá, hogy az anyagi létből az embert elvezesse a szellemlétbe, a Lelki természetére. Kigyógyítani akar bennünket az anyagi lét függőségéből, mely visszatartja az embert attól, hogy Isten hasonlatosságává válhasson!

Talán, ide hozhatok azonban, e képies taglaláshoz egy másik gondolatot is. Nem biztos, hogy az anyagi és lelki mivolta az embernek szétválasztható, egymástól elkülönítve tárgyalható. Akarom mondani, hogy Jézus cselekedete, mint gyógyító, a lelki torzulások következtében láthatóvá váló testi elváltozásokkal együtt kezelte és orvosolta azt a lelki okot, mely a látható, érzékelhető torzulást, elváltozást, így az ember kiszolgáltatottságát okozta. Ezek a lélekben és testben is szegények azok, akik igénylik a kegyelmet, az irgalmasságot, a könyörületet. Ők a változásra éhesek. De mert érzik, hogy nem csupán testi gyengeségük, fogyatékosságuk, hanem sokkalta inkább a lelki hiányosságuk számukra a hiány.

Nézzük meg a két emberi végletet. Van gazdagság és van szegénység. Van a fizikailag egészséges ember, aki magabiztos, önművelő, öncélú, önkiteljesítő, önimádó – vagy annak mutatja magát, mert magabiztosan képes mozogni a világban, és önmaga képes irányítani azokat a kapcsolatokat, melyek ebben a világban létét, a világhoz fűződő kapcsolatának biztonságát nyújtják.

De van egy másik szélsőséges létformája az embernek. Aki fizikai és lelki képtelenségében kiszolgáltatottnak tudja magát. Ebben a helyzetében keresi azokat az emberi kapcsolatokat, amelyek őt megtartani képesek ebben az életben, ebben az anyagi világot jelentő közegben. Ők azok, akik igénylik a gondoskodást. Legalább is valamilyen formában. Amire vagy találnak megfelelő kapcsolatokat, vagy sem. Ez az a társadalmi közeg, ami ellenpólusának – az „egészséges” rétegnek – kontrolt nyújt. Úgy értem, hogy ha képes az ellenpólus kapcsolódni, kapcsolatban maradni a kiszolgáltatottakkal, akkor nem fog szétszakadni a társadalom, az emberi közeg, és nem fog idegenné válni az ember a másik ember iránt. A két véglet rá van bízva egymásra. A két véglet az, amely képes a társadalmat, az emberi közeget egyben tartani, és ebben a gazdag – bármilyen értelemben tekintsük is a gazdagságot – végleté a felelősség! Csak Ő képes felelősséget vállalni, és e felelősséget viselni is a közösségért! Az emberiség közösségéért. Rajta múlik az, hogy mivé lesz az ember. Ez talán, minden emberi közösségre érvényes lehet. A két véglet között lévő széles tábor a mérleg nyelve. Ennek a felelőssége az, hogy a végletek közötti kommunikációt nem engedi megszakadni. Ők az ízületek, amiről, akikről Pál így ír: „Ne fosszon meg titeket a jutalomtól az olyan ember, aki tetszeleg magának az alázatoskodásban és az angyalok tiszteletében, aki látomásai miatt felfuvalkodik, alaptalanul elbizakodik érzékies lelkületében, és nem ragaszkodik a Főhöz, aki az illesztések és az ízületek segítségével gondozza és összetartja az egész testet, hogy megvalósítsa abban az Isten szerint való növekedést.” [Kol 2,18-19] A tetszelgők azok a gazdagok, akik nem érzik, vagy nem veszik tudomásul a maguk felelősségét, lerázzák magukról Krisztus mintáját, példáját, figyelmeztetését. Akikhez beszél Pál, ők az a tömeg, mely a két véglet közötti kommunikációt fenntartja. De, aki Krisztus nélkül lenni képtelen, még akkor is, ha arról nem hajlandó tudomást venni. Azonban, azok, akik Krisztus követői, képesek a kompromisszumokat megteremteni, és a kommunikációt fenntartani. Ez a keresztény tábor felelőssége. Amit egyénileg, és magányosan nem lehet képviselni, csak és kizárólagosan közösségben. Ők lehetnek, közülük lehetnek azok, akik irgalmasságot gyakorolnak. De, mert van Krisztustól megismert, és Istentől elfogadott, a Szentlélek kegyelmei által működőképessé lett, felismert alázatuk és szelídségük, engedelmességük a jóra. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni – amiért Pál mondja, hogy ne tévesszenek meg azok bennünket , akik … -, mert ha nem ebben a közösségben – az ember és a Szentháromságos egy Istennel kötött szövetség közösségére gondolok - fogant meg a cselekvő szándék, akkor az kényszerűség, és éppen ezért nem hiteles, nem válik örömhírré, üzenetté.

A minap már idéztem a Redemptoris Missio kezdetű enciklikából II. János Pál szavait: „A missziós tevékenység elsősorban: tanúságtétel és kisugárzás.” (26). Mi misszióban élünk! Ezt tudomásul kell vennünk. Mert ott, ahol az istentelen, Isten nélküli életközeg az elterjedt, ott misszióban van az, aki krisztusi életet él és ezzel együtt hirdeti is. Egymást, keresztényeknek, ma már egymást kell misszionálni, hogy hitünkben képesekké legyünk megerősödni. (Ami ebből fennmaradó, túlcsorduló energiánk, azt lehet csak a keresők felé tovább adni.) És ez még nem is arról szól, hogy fejlődni, csak legalább megtartani, megőrizni, szinten tartani. Pedig, ez nem elég. Nekünk napról napra kell közelebb, és egyre közelebb kerülnünk Jézushoz, a Mesterhez!

Ha nem válik a szeretet megélése örömhírré, üzenetté, a számomra, akkor nem lesz kisugárzása, nem válik tanúsággá. A kényszerben az ember önmagáért teszi, mert nem szabad a jóra. Míg önmagamért való vagyok, nem válhatok üzenetté, örömhírré. Nem lesz kisugárzásom. Ezért kell az a bensőséges imaélet, amiről a misztikusok tudnának sokat mondani. Tenni kell, hogy lehessen bensőségessé, és életet tudjon fakasztani bennem, és általam!

Te legyél cselekvővé bennem Istenem, hogy én a Te cselekedeteid eszközévé lehessek! Ámen