Az Atya választ vár tőlünk

Ez 36,23-28 - Szentté teszem nagy nevemet, amelyet gyalázat ért a nemzetek között, amelyet meggyaláztak közöttük, hogy megtudják a nemzetek, hogy én vagyok az Úr, mondja a seregek Ura, amikor megmutatom szentségemet köztetek az ő szemük láttára. Mert kiviszlek titeket a nemzetek közül és összegyűjtelek minden országból, és elvezetlek saját országotokba. Tiszta vizet hintek rátok, és megtisztultok minden szennyetektől, és minden bálványotoktól megtisztítalak titeket. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek; elveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom majd belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint járjatok, és törvényeimet megtartsátok és megcselekedjétek. Azon a földön laktok majd, amelyet atyáitoknak adtam, és ti az én népem lesztek, én pedig a ti Istenetek leszek.

Mt 22,1-14 - Ezután Jézus újra beszélni kezdett, és ismét példabeszédekben szólt hozzájuk: „Hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki menyegzőt készített fiának. Elküldte szolgáit, hogy hívják el a meghívottakat a menyegzőre, de azok nem akartak eljönni. Ekkor más szolgákat küldött ezekkel a szavakkal: „Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát elkészítettem, ökreimet és hizlalt állataimat levágtam, minden készen van. Jöjjetek a menyegzőre. De azok nem törődtek vele. Elmentek, egyik a földjére, a másik az üzlete után, a többiek pedig megragadták a szolgáit, gyalázatokkal illették és megölték. Haragra gerjedt erre a király, s elküldte hadseregét. A gyilkosokat elpusztította, a városukat pedig felégette. Azután azt mondta a szolgáinak: „A menyegző ugyan kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki a bekötő utakra, s akit csak találtok, hívjátok a menyegzőre.” A szolgák kimentek az utakra és összegyűjtöttek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt, s a menyegzős ház megtelt vendégekkel. Amikor a király bement, hogy megnézze az asztalnál ülőket, észrevett ott egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Azt mondta neki: „Barátom, hogyan jöttél be ide menyegzős ruha nélkül?” Az nem szólt semmit. Erre a király azt mondta a felszolgálóknak: „Kötözzétek meg kezét-lábát és dobjátok ki őt a külső sötétségre. Lesz majd ott sírás és fogcsikorgatás! Mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.”

Az Atya választ vár tőlünk. Az Atya mindig megkérdezi, mi a mi álláspontunk, döntésünk értelme, csak azt követően ítéli meg tetteinket! "Az nem szólt semmit" - olvassuk itt is, és csak azt követően adja ki a király a parancsot, mely ítélete is egyben. Mert az Atya egyedül az, aki megítélheti tetteinket, és meg is ítéli tetteinket, igazságosan. Azonban az Ő igazsága mindig irgalommal, szeretettel az. E mondat azonban olyan állításom, tudom, ami sok vitára ad alkalmat közöttünk. Pontosan azért, mert Isten igazságát, irgalmasságát, szeretetét mindig önmagunkból, és világi, pillanatnyi helyzetünkből kiindulva, a realitást nélkülözve - igen, mi mindig elfogultak vagyunk - minősítjük. Érintettek, és érdekeltek vagyunk benne – az Atyával való viszonyunk pillanatnyi megítélésében -, még akkor is, ha ezt nem mindig vagyunk képesek beismerni, vagy megvallani. Talán nem is ebben, az utóbbi kijelentésemben rejlik a mi problémánk, hanem abban, hogy magunkhoz akarjuk mérni az Atya szándékát, és nem fordítva: magunkat mérni az Atya szándékához.

„Szentté teszem nagy nevemet, amelyet gyalázat ért a nemzetek között, amelyet meggyaláztak közöttük, hogy megtudják a nemzetek, hogy én vagyok az Úr, mondja a seregek Ura, amikor megmutatom szentségemet köztetek az ő szemük láttára.”

Az újszövetségben mutatkozik meg az Atya, amit megígért már korábban népének. De kiválasztottaiban, mert és kénytelen volt csalódni, éppen ezért tette a megváltást személyessé. Ezzel együtt az irgalmasságát és a szeretetét is, az igazságában – mely állandó, és örök – személyessé. Már nem a meghívottakra számít csupán, hanem arra az emberre, aki megtérésében maga képes igent mondani a meghívásra. Ez az igazsága annyira örök, hogy a keresztény sem garantált abban, hogy asztalánál maradhat. Nem a magam megítélésé tesz méltóvá rá, hogy asztalánál megtűrjön. Ha az Atya igazságában nem tudok elfogadható indokot adni rá, hogy miért ebben az állapotomban ültem az asztalához, akkor lehet, hogy kidobat, elítél, de, mert a magam megítélésével nem bírok.

Jézus így tanított: „Van, aki megítélje azt, aki megvet engem, és nem fogadja el igéimet: az ige, amelyet szóltam, az ítéli el őt az utolsó napon. Mert nem magamtól beszéltem, hanem aki küldött engem, az Atya, ő parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak és mit beszéljek. Tudom, hogy az ő parancsa örök élet. Amit tehát én beszélek, úgy mondom el, ahogy az Atya mondta nekem.” [Jn 12,48-50]

Talán ez a magyarázata a mai példabeszédnek. Nem vagyok zsidó. De nem vagyok keresztény sem, ha nem veszem magamra Jézus példabeszédét, és nem kérdezem meg magamtól: én méltónak találtatok, ha oda illőnek tekintem magam a király asztalához?

Nem Atyám, Királyom, én csak akkor válhatok méltóvá, ha Te alkalmasnak ítélsz rá, hogy ott lehessek. Éppen ezért szeretnék minden időben bűnbánattal eléd sietni, és kérni megtisztító irgalmasságodat, hogy asztalodnál, ott a végén, talán a legutolsó helyen, Keresztelő János mellett még kapjak helyet, akár csak egy pótszéken is, vagy stokin? Mindegy, csak el ne zavarj, úgy kérlek! Ámen