A lényeglátás példabeszéde.

1Tessz 2,1-8 - Magatok is tudjátok, testvérek, hogy hozzátok való érkezésünk nem volt hiábavaló. Ellenkezőleg, noha előbb, mint tudjátok, szenvedések és bántalmak értek minket Filippiben, mégis, Istenben bízva, a nagy gondok között is hirdettük nektek Isten evangéliumát. Mert a mi igehirdetésünk nem tévedésből fakad, sem tisztátalanságból, és nem történik álnoksággal, hanem úgy beszélünk, mint akiket Isten megpróbált és igazolt, hogy ránk bízza az evangéliumot. Nem mint olyanok, akik az emberek tetszését keresik, hanem Istenét, aki vizsgálja szívünket [Jer 11,20]. Egyáltalán nem szokásunk a hízelgő beszéd, amint tudjátok, sem a kapzsiság alkalmának keresése - Isten a tanúnk erre. Az emberek elismerését sem kerestük, sem a tiéteket, sem másokét. Bár rátok támaszkodhattunk volna, mint Krisztus apostolai, mégis úgy voltunk köztetek, mint kicsinyek, úgy, ahogyan a dajka gondozza a gyermekeit. Ragaszkodtunk hozzátok, és szívesen nektek adtuk volna nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is, mert nagyon megkedveltünk titeket.

Mt 23,23-26 - Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok mentából, kaporból és köményből, de elvetitek a törvény komolyabb parancsait, a jogot, az irgalmat és a hűséget. Ezeket meg kellene tenni, s azokat sem elhagyni. Vak vezetők, akik kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, de belül tele vagytok rablással és tisztátalansággal. Te vak farizeus! Tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, hogy a külseje is tiszta legyen!

A lényeglátás példabeszéde. Jézusról megfigyeltem már többször is, hogy az embert próbálja az ösztönös – a nekem legyen jó – életmódról a tudatos életre tolni. A felelősségtudat, az önmagam többre tartása, tisztelete annál, mint amit az ösztönös, szellem és lélek nélküliség jelent. ’Te ember vagy, Isten szándékából hozzá hasonlatos! Ne az állathoz, a tudattalan léthez viszonyítsd magad, hanem Istenhez, aki a teremtőd, és aki téged akar társának a teremtésben. Minden teremtésfolyamatban Isten rám, az emberre építi szándékát. Ember! Vedd észre, hogy nem csak Jézus által, hanem mindenegyes ember által akar Isten valósággá, eszközévé válni a világnak, mely Róla akar szólni. Miközben Érte, és Vele válhat minden teremtmény és teremtett valóság a szeretet, az öröm, a boldogság, a szépség – illetve minden e világi és e világon túli jó hirdetőjévé, vallomásává. Ezzel a kampány hírrel akar Isten magához vonzani, Krisztus által - Aki eszköze Istennek. Egyben prototípusa, a legtökéletesebb prototípusa az embernek, hogy hozzá lehessünk hasonlatossá, tudatosságunkkal, és a lélek kiművelése által.

Észre akarja Jézus vetetni velem, velünk, akik már legalább azt állítjuk, hogy hiszünk Benne, hogy Isten nem képes, de nem is akar, ellenünkre és nélkülünk tökéleteset alkotni. Azt akarja, hogy bennünk, a mi munkálkodásunk által váljon a teremtett világ tökéletessé. A tudat nélküli világ tökéletességében Isten kifejezi azt, hogy képes lenne egyedül is a tökéletességre. De mert Isten a szeretet, nem akarja a Vele hasonlatos lény, az ember nélkül megmondani a tutit. Azt akarja, hogy az Ember tegye fel az „i”-re a pontot - Isten az ember keze munkája nyomán, által akarja a teremtés történetét véghezvinni, beteljesíteni. Isten ismeretében az Ember képes lehet rá. Jézus azt a feladatot teljesíti, hogy megmutatja, megismerteti a világgal – Az Emberrel Az Istent, hogy ennek az ismeretnek a birtokában válhasson az ember együttműködő partnerévé a Teremtőjének. Nincs ebben a vonatkozásban alá és fölé rendeltség, partneri viszony van. De ebben a viszonyban a partnerséget, egyedül az ember az, aki elronthatja. A másik oldal garancia arra, hogy a partnerség működhessen.

Minden kor a maga nyelvezete szerint fogalmazza ezt meg a maga embere számára, amit mégsem képes az ember teljesen magáévá tenni. De erről beszél Jézus, amikor azt mondja, hogy „tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, hogy a külseje is tiszta legyen!”

Az emberben benne él, életet akar Isten! Amíg az ember önmagát nem ismeri belülről, amíg csak az a fontos, hogy hogyan plasztikázom magam, hogy az emberek szépnek és jónak lássanak, mert velük akarom szépnek és jónak láttatni és érezni magamat, ugyanakkor belülről fogalmam sincs, hogy ki vagyok, vagy egyáltalán vagyok-e, addig olyan az ember, mint azok, akiknek Jézus azt mondja: „jaj nektek …”. Ráadásul ezzel a magatartásával az ember félrevezeti a másik embert is. Nem csak önmagát, hanem környezetében mindenkit. Ne csak én kárhozzak el, akkor már kárhozzon el mindenki. Ezért bűn ez, amin már el sem időzünk, mert egy mókuskerékben gerjesszük a bűnt. Bűnözünk, büntetünk, bűnre serkentünk, és bűnhődünk. És e közben azt valljuk – életformánkkal – hogy, ha már együtt bűnhődünk, akkor az már nem is olyan rossz. Ezért merem azt állítani, hogy együgyű, sajnálatra méltó az ember; azonban Isten nem távolodik el tőle, még mindig, és folyamatosan, megingathatatlanul, és állhatatosan, nagyvonalúan, végtelen türelemmel bízik az emberben. És újra és újra, kiengesztelődik, irgalmaz, megbocsát az együgyű, buta, értetlen, magába fordult, önkielégítésében tobzódó, önmagát leminősítő embernek. Isten valamit tud, amit az ember nem akar tudomásul venni. Vagy nem mer, vagy … Ha másért nem, ezért kellene az embernek kilesni az Isten szándékát: vajon, mi az, amit Ő tud, és én nem értek?

Jézustól való elfordulása az embernek azt jelenti, hogy már nem hisz abban, feladta, hogy képes lehet Krisztus követésére, leutánzására. De Isten még ekkor is: újra és újra, kiengesztelődik, irgalmaz, megbocsát az együgyű, buta, értetlen, magába fordult, önkielégítésében tobzódó, önmagát leminősítő embernek. Isten valamit tud, amit az ember nem akar tudomásul venni. Vagy nem mer, vagy … Ha másért nem, ezért kellene az embernek kilesni az Isten szándékát: vajon, mi az, amit Ő tud, és én nem értek?

Ezért van, lenne szüksége az embernek – és ahogy süpped bele a bűnbe, úgy egyre nagyobb szüksége volna az embernek – az elcsendesedésére, az önmagától való eltávolodásra, hogy végre önmagát kívülről legyen képes látni. És ez a kívülről való látás azt jelentené, hogy az egyetlen igaz, elfogulatlan személy felöl tekintsek magamra, hittel, Istenhittel!

Istenem, összezavarodottságomban, értetlenségemben, gyengeségemben és képtelenségemben csendességedbe menekülök. Találj rám ott, hogy csendességemben csendességed menedékem, és szabadítóm legyen önmagamtól, és a világtól; hogy Benned éljem életem, általad legyek éltetővé, hogy megértse, megismerje a világ, hogy Te szabadítására és megváltására akarsz lenni. De semmiképpen sem akarsz ellenünkre boldoggá tenni! Ámen