Ef 2,19-22 - Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.

Jn 20,24-29 - Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívnak, nem volt velük, amikor eljött Jézus. A többi tanítvány elmondta neki: „Láttuk az Urat!” Ő azonban így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem, és kezemet az oldalára nem helyezem, én nem hiszem!” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványai, és Tamás is velük volt. Jézus eljött a zárt ajtón át, megállt középen, és így szólt: „Békesség nektek!” Azután azt mondta Tamásnak: „Tedd ide ujjadat és nézd a kezeimet; nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás azt felelte: „Én Uram és én Istenem!” Jézus erre azt mondta neki: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.”

„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle.” [Jn 15,16] Ez a szentírási rész jut az eszembe, amikor Pál mai idézetét olvasom. Mi Krisztusiak, mind akiket az Ő kiválasztottai, a Szentlélek kegyelmének birtokosai vagyunk, mert hisszük … hogy „a végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben halottakat is - így kegyelemből kaptátok a megváltást” – mondja Pál, még az Ef 2,4-5-ben.

Így akarom, így tudom érteni azt a közösséget, akit Pál Egyháznak nevezett el. Nekem kell tudnom, hogy Krisztushoz tartozó vagyok, vagy sem, és nem valaki másnak, rajtam kívül álló személynek kell ezt kimondania. De, akkor, ha ezt a kegyelmet vállalom, viselem, befogadom, akkor azt életemmel is igazolni kell. Nem mások előtt, mások számára, hanem egyedül annak, akitől kaptam a bizalmat, az ajándékot. Ez a hála, hogy Neki fizetek meg az ajándékért. Hogy mivel fizetek, hogyan fizetek? Az megint csak az én lelkiismeretem, szívem joga, hogy mindig úgy háláljam meg jótéteményeit, szeretetét, ahogy éppen a pillanatnyi állapotom – lelki, és fizikai állapotom – azt lehetővé teszi. Azonban azt is tudatosítanom kell a magam számára, hogy ez közösséget jelent – Krisztusban való közösséget - a világon számtalan, és ismeretlen emberekkel is. A közösség az egyént mindig kötelezi valamire, ahol a kötelezettség, elvárást, magatartást, mércét is jelent. Amihez illik igazodni, ami nem biztos, hogy mindig, minden élethelyzetben sikerülhet. Ezért kell tisztában lenni önmagammal, és a környezetemmel, hogy tudjam mire vagyok képes, mit várhatok el magamtól, az adott körülmények között. Mert lehet, hogy adott esetben kénytelen vagyok két rossz között választani. Igen, bűnben élünk mi mind, mióta élünk, és vagyunk. Ezt tudnunk, és vállalnunk kell, mernünk kell felvállalni, ami nem jelentheti azt, hogy a bűneink mértékétől függ az, hogy én Krisztushoz tartozónak vallom-e magam, vagy sem. A Krisztus közösségébe tartozók abban kell, hogy azonosak legyenek, hogy gyűlölik bűnösségüket, szabadulni akarnak tőle, mert Krisztushoz ragaszkodni akarnak jobban, mint bűneikhez! Ezért ráaggatják bűnös életüket, elrugaszkodnak bűneiktől, hogy minden nappal, minden órával, és minden bűnbánati cselekménnyel elrugaszkodni próbáljanak jelenvalóságuktól, bűneiktől, hogy Krisztushoz tartozhassanak. Maga Jézus mondja, hogy a betegnek van szüksége orvosra, a bűnösnek megváltóra. Ez a megváltás nem automatizmus, hanem kegyelem, amire alkalmassá kell lenni, azzá válni, ami egy élet szorgos, aprólékos lemondásának lehet csak az eredménye: lemondani önmagamról, önmagamért való önzésemről. Mert minden az, amit magamnak akarok – még az üdvösség is. Nem az üdvösségért élek, ne felejtsem el, hanem úgy élek, hogy majd Isten végtelen irgalmas szeretete üdvözíthessen – megajándékozhasson. Ezért mondom én azt, hogy nem a cél a fontos, hanem az úton levés, hogy hova tartok, melyik úton járok, merre csalinkázom, hova szeretnék eljutni. Bizony időnként kérdezősködni is kell: jó felé megyek? Csak nehogy rossz helyen kérdezősködjek!

Istenem, kezedbe adom életem, Te legyél az, aki hitetlenségemben is magadhoz vonzani bírj, akarj, unszolva, noszogatva, állhatatosan, míg el nem leszek képes hinni, hogy ajándékaid a legnagyobb kincseim! Ámen