Az emberek a szenvedést többnyire egymásnak és önmaguknak okozzák.
ApCsel 6,8-15 - István pedig, telve kegyelemmel és erővel, csodákat és nagy jeleket művelt a nép között. Felléptek azonban néhányan abból a zsinagógából, amelyet a libertinusokról, a cireneiekről, az alexandriaiakról neveztek el, és azokról, akik Kilíkiából és Ázsiából valók, s vitatkoztak Istvánnal. Nem tudtak azonban ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, amely által szólt. Erre férfiakat küldtek ki alattomban, akik azt mondták: „Hallottuk őt, amint káromló szavakat mondott Mózesre és Istenre.” Ily módon felizgatták a népet, a véneket és az írástudókat, akik azután összecsődülve megragadták őt és a főtanács elé vitték. Sőt, hamis tanúkat is állítottak, hogy mondják azt: „Ez az ember minduntalan a szent hely és a törvény ellen beszél. Hallottuk ugyanis őt, amikor azt mondta, hogy ez a Názáreti Jézus lerontja majd ezt a helyet, s megmásítja a hagyományokat, amelyeket Mózes hagyott ránk.” Akik a főtanácsban ültek, mind őt nézték, s olyannak látták az arcát, mint egy angyalét.
Jn 6,22-29 - Másnap a tömeg, amely a tengeren túl állt, észrevette, hogy csak egy bárka volt ott, és hogy Jézus nem szállt be tanítványaival a bárkába, a tanítványai egyedül távoztak el. Jöttek viszont Tibériásból más bárkák annak a helynek a közelébe, ahol a kenyeret ették, miután az Úr hálát adott. Amikor tehát a sokaság meglátta, hogy nincs ott sem Jézus, sem a tanítványai, beszálltak a bárkákba, és Jézust keresve Kafarnaumba mentek. Amikor megtalálták őt a tengeren túl, azt mondták neki: „Mester, mikor jöttél ide?” Jézus azt felelte: „Bizony, bizony mondom nektek: Kerestek engem, de nem azért, mert jeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok. Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek. Őt ugyanis az Atyaisten jelölte meg pecsétjével.” Erre azt kérdezték tőle: „Mit tegyünk, hogy Isten tetteit cselekedjük?” Jézus azt felelte: „Isten tette az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.”
Az emberek a szenvedést többnyire egymásnak és önmaguknak okozzák. Életek múlnak el úgy, hogy fel sem tűnik annak, aki magát vagy pontosan azt nyomorítja meg, akit úgy mond, hogy a legjobban szereti. Számomra érthetetlen az az emberi együgyűség, kényszeredettség, jó szándék, esetenként meg sem tudom fogalmazni, hogy minek lehet nevezni azt, ami az adott személyt megvakítja. Bizony sokszor, ez az alázat hiánya, és a képtelensége a személynek arra, hogy belül, önmagában csendet teremtsen. Az által képessé teheti magát rá, hogy kívülről szemlélje, és meghallja a Lélek indíttatását. Amiről tud, hogy van, és el is hiszi, hogy létezik. De mert előbb van tudása, mint lelkének szabadsága, mindent erőből ítél meg, és szelleméből épít fel. Légvárak ezek, sajnos lélek nélkül. Amire képtelenség rámutatni, mert az illető meg sem érti. Az ilyen ember az, aki imádságában is önmaga körül forog, és önmagát pusztítja. Misztikus helyet, bigott rá a helyes szó. Mert vallása van, de hitére el nem jutott. Úgy is szokták mondani, hogy az ilyen ember a földre húzza le az Istent, a helyett, hogy maga elemelkedne a földtől el, Istenhez igyekezne.
Ide idézek egy tanítást, de mégsem hivatkozom rá, mert inkább mondom a magam véleményeként: „Sokan azonban – szerintem – egyáltalán nem is szeretik az Istent, sokan még a vallásosak közül sem. Ezt persze maguknak sem vallják be. Hányan félnek az Istentől! Mennyien élik meg úgy az Istent, mint hidegséget és távoltartást, vagy mint aki játszik az emberrel és sarokba szorítja őt. De hiszen semmi sincs, amitől félnetek kellene. Az egyetlen, amit elveszíthettek, az a hamis képetek az Istenről.
De arra nincs is szükség. Ahogy az önmagatokról alkotott túlbecsült vagy alábecsült képre sincs, sem pedig az Istenről alkotott mindenkor túl kicsiny képre. S amikor innen elmentek, egyáltalán semmit sem kell tennetek. Egyszerűen csak arra kérjétek az Istent, hogy tanítson meg szabadnak lennetek.”
De nézzük Mária képét is, akár, amit ugyanonnan idézek, mint a fenti tanítást: „Mária azért olyan tökéletes, mert úgy látszik, megvan az a képessége, hogy kiüresítse magát. A méhe üres volt, kész a befogadásra. Kész volt arra, hogy elengedje azt a képet az Istenről, amit az ő saját hittudománya tanított róla. Egy monoteista zsidó lány nem lehetett bármilyen módon is felkészülve a megtestesülésre. Isten teljesen transcendens, túlvilági. És hogyha eddig a rabbiknak hitt, hogy Isten a szavakban és a Tórában és a parancsolatokban jön az emberhez, akkor semmi sem készítette őt fel arra, hogy elhiggye: Isten hússá és vérré és testté is lehet, és éppen rajta keresztül. Az egésznek semmi köze nem volt a hittudományhoz. Az ő „tudomány"-a inkább a sebezhetőség, az elengedés, az üresség, az önmaga kiszolgáltatása körébe tartozott, – ám mindebből semmi nem játszódott a fejben. Egy nő volt, aki „igen"-t mondott, úgy, hogy Jézus megszülethetett. És minél inkább kilép az egyház a fejekből és belehelyezkedik a női lélekbe, annál inkább lesz képes arra, hogy Krisztust befogadja és kihordja a világ számára. Nem azt a Krisztust, akin mi mint katolikusok és mint protestánsok, mint szabadelvűek és mint konzervatívok hitvitázhatunk, hanem azt a Krisztust, akire rádöbbenünk, aki nem hagyja, hogy őt „ismerjük" – hanem csak azt, hogy szeressük.”
A Feltámadottat, a Megváltómat, a Megszabadítómat ugyan így, ezzel a „meggondolatlan” szeretettel kell szemlélnem, és minden nap újra meg újra megcsodálni; azazhogy újra felismernem, és Benne magamat. Ma nem lehetek ugyan az, mint tegnap.
De Isten, állandósága és örökkévalósága ellenére sem ugyanaz az Isten, mint aki tegnap volt. De azért van ez így, mert az ember bűnösségében minden nap újra teremti, és újabb és újabb bűneivel lepi meg Istent, amire Isten kész a végtelen szeretetével újra és újra kiengesztelődésével reagálni, hibáinkat, bűneinket ellensúlyozni, csak azért, hogy akik megmentésére vágyakoznak, azok az Új Világra ébredhessenek majd, de minden nappal is. Így ajándék minden új nap.
Segíts meg Uram, Istenem, hogy minden nappal egyre inkább ismerhesselek, de meg ne akarjalak soha ismerni, míg számomra világ a világ, de szereteteddel szeretni bírjalak, és minden teremtményedet! Ámen
